Legutóbb Seth Rogen vetette fel a kérdés, hogy mit ér ma az Oscar-díj és kit érdekel, de a téma jó ideje napirenden van, nyilván több szempontból is. Rogen ugyanis azt találta mondani, hogy:

Nem értem, a filmeseket miért érdekli annyira, hogy mások foglalkozzanak azzal, milyen díjakat osztogatunk önmagunknak. Ami engem illet: talán az emberek nem is törődnek ezzel. Engem sem érdekel, ki nyer az autók díjátadóján. Semmilyen más iparág nem várja el senkitől, hogy érdekelje, milyen díjakat osztogat a saját berkein belül. Talán az embereket is egyszerűen csak nem foglalkoztatja ez. Talán egykoron másképp volt, ám egy ideje már nem törődnek vele. És miért is kellene törődniük [ezzel az egésszel]?

Rogent természetesen soha az életben nem jelölték Oscarra, a legfontosabb díj, amit eddig kapott, az az MTV Movie Awards legjobb WTF jelenetéért járt neki a Rossz szomszédságért (2014), és amúgy és érdemes némi kétellyel fogadni azt, amit mond, de jelen esetben igaza van. És ezt a számok is igazolják. Az Oscar-gálák nézettsége már éve óta csökken, amire a járvány még egy lapáttal rátett. 2014-ben még 43 millió amerikai néző volt kíváncsi a műsorra, a 2020-as gála  - amit még a pandémia kitörése előtt rendeztek meg - már rekordalacsony, 23,6 milliós nézettséget ért el az amerikai piacon, a következő díjátadó pedig még ehhez képest is több mint 50 százalékos visszaesést jelent. Ez nyilván kivételes év volt, hiszen zárva voltak a mozik, a gálán még műsorvezető sem volt, és nagyközönség által kevésbé ismert filmeket díjaztak – tegye fel a kezét, aki látta a legjobb filmnek ítélt A nomádok földjét -, de a trend nyilvánvaló.

Nyilván sok minden ássa alá a nagy múltú rendezvény létét a saját avittságán és merevségén túl. Megváltozott például a mozik kínálata. Egy dolog, hogy rengeteg a folytatás, a reboot és a remake, ami ugyebár önmagában is alacsonyabb értéket képvisel az Akadémia szemében, tegyük hozzá, nem ok nélkül – bár a szintén újrahasznosított A tégla (2006) esetében kivételt tettek -, másrészt eltűnnek a klasszikus nagy hollywoodi blockbusterek. Lehet, hogy a Titanic (1997 ) egy nagy giccsparádé, de a régi recept alapján készült, az ilyen munkák helyét átvették a szuperhősfilmek, amikkel az Oscar-osztogatók nem tudnak és nem is nagyon akarnak mit kezdeni, noha nem lehet nem észrevenni, hogy nézettség és bevételek alapján ezek a filmek dominálnak. Az idei jelöltek közül egyetlen ilyen film van, a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, amit a legjobb vizuális effekt kategóriába suvickoltak be. És lehet, hogy az Akadémiának igaza van – lehet az is, hogy nincs -, de

a nézők szuperhősöket akarnak.

Megváltoztak persze a moziba járási szokások is a streaming platformok megerősödésével, amivel az Oscar eleinte szintén nem tudott mit kezdeni. Merthogy alapszabályként az adott film akkor lehet jelölhető, ha bemutatták (amerikai) moziban, a Netflix pedig megjelenésekor kifejezetten ellenségnek számított. Eleinte úgy trükköztek, hogy a nagy presztízsfilmeket külön megfuttatták a mozikban is egy-két hétig, ez történt Alfonso Cuarón önéletrajzi ihletésű Romajával (2018) és Martin Scorsese maffiaeposzával,  Az írrel (2019) is, de ezt nem lehet örökké csinálni. Az idei legnagyobb esélyes, a Netflix gyártotta A kutya karmai közt is ezért futott egy kört filmforgalmazásban, de aki látta, az nyilván nem a moziban nézte meg.

Apropó a Jane Campion rendezte neowestern! Az sem könnyíti meg az Oscar-adományozók dolgot, hogy ma már patikamérlegen kell mérni, hány nő, illetve hány színes bőrű legyen a jelöltek – majd a győztesek – között, és a színes bőrűeknél is már külön számít az afroamerikai és a ázsiai közösség. Ha nem jön ki a matek, akkor azért az Akadémiát okolják, ha kijön, akkor az adott műre fogják rá, hogy csak azért került a siker közelébe, mert megütötte a kvótát, ahogy bizonyos érzékeny témáknál, mint például a fogyatékosság, is felmerül, hogy magát a témaválasztást vagy a minőséget díjazzák. Nehéz lehet így dolgozni. Ehhez adjuk hozzá, hogy a filmes díjátadó is sokat veszített a presztízséből.

Ricky Gervais  egymagában is sokat tett, hogy elkomolytalanítsa az átadókat, köztük az őt valamiért újra és újra felkérő Golden Globe-ot. Kompromisszum nélküli, kegyetlenül vicces beszédeiben nem csak kifigurázta, de porig is alázta a hollywoodi celebeket, igaz, nem kellett nagyon megerőltetnie magát. A Weinstein-botrány és azt annak hatására megszülető ≠metoo mozgalom, illetve az Epstein-ügy is megmutatta, mennyi rejtegetnivalója volt az iparágnak, hány olyan mocskos titka lehet, amelyről mindenki tudott, de senki sem beszélt, ami bizony masszívan erodálta a filmipar presztízsét, és bizony az Oscar-díj a presztízsről is szól. Ahogy a Golden Globe is gyakorlatilag semmivé vált, ahogy elveszítette a renoméját, amikor kiderült, hogy az azt működtető Hollywoodban akkreditált külföldi tudósítók szervezete egy zárt körű, korrupt, adócsaló, csak saját magával foglalkozó klubocska, amely a díjakat sokszor az alapján osztogatta, hogy melyik stúdiótól kapott több pénzt. Ez volt kérem „az Oscar előszobája”.

Az Akadémia nyilván válaszút előtt van. Nem csinálhatnak örökké úgy, mintha az egész filmipart képviselnék,

ha alig figyel rájuk valaki, viszont szakmai szervezetként nyilván továbbra is létjogosultságuk van. Magának az Oscar-díjnak, mint olyannak továbbra is van tétje – nyilván nem akkor, ha olyan didaktikus középszerű vacaknak adják, mint a Zöld könyv - Útmutató az élethez (2018) -, legalábbis pár évig, ha nincsenek érdembeli változások. Az idei listán jó filmek vannak, de messze nem közönségfilmek – a főbb kategóriákban legfeljebb a Dűne és a West Side Story számít annak, ha egyáltalán -, és pláne nem olyanok, amelyekért világszerte milliók maradnának fent lélegzet visszafojtva szurkolni.

Annyi haszna azért idén is van már most az Oscar-hajcihőnek, hogy nagyon szerethető filmeket jócskán „megdobott”: a jelölés nélkül Paul Thomas Anderson keserédes múltidézése, a Licorice Pizza egész biztosan nem került volna a hazai mozikba. És azért a filmplakáton még mindig jól mutat még egy jelölés ténye is...