Egyszerű tucathorrornál valamivel többet tud felmutatni a Mosolyogj, és ez épp elég ahhoz, hogy elismerően húzzuk el a szánkat.
Társadalmi elvárás a vidámság: minden azért van, hogy jól érezzük magunkat, és aki mégis rosszkedvű ebben csodásra hazudott világban, azt kinézik, azzal biztos valami baj van. Parker Finn első nagyjátékfilmje a horror eszközeivel mesél arról, mi minden húzódik meg az álmosoly mögött, amivel a nem várt vendéget fogadjuk, amivel a pultos lány köszön a kávézóban, vagy amivel végigülünk egy üzleti vacsorát.
A Mosolyogj rafinált módon egy pszichológust állít a középpontba, Rose Cotter (Sosie Bacon) lesz az,
akit végigrángat az iszonyat az önismeret turistaútján.
A nyitójelenet csali, átverés: egy férfi a halálról motyog a pszichiátrián, de nem ő fogja beindítani a cselekményt. A munkamániás Rose kivételesen már épp indulna haza, amikor megszólal az irodai telefon. Hosszú, kitartott jelenet, a rendező szinte esélyt ad a szabadulásra, de nem, a pszichológus az ajtóból lép vissza, hogy felvegye a kagylót.
Egy fiatal lányt hoztak be, akinek a szeme láttára nyírta ki magát a tanára egy kalapáccsal. A lány retteg, azt mondja, üldözi valami, ami az
élő és elhunyt ismerőseinek alakjában jelenik meg és mindig torz vigyorral hozza rá a frászt.
Rose tamáskodik, tartja magát a film elején elhangzó tételmondatához, hogy mindez nem valóság, pusztán a lány fejében van. De csak addig ilyen eltökélt, mígnem a lány a szeme láttára végez magával, persze arcán ott az emlegetett vigyor. A pszichológus sorsa innentől megpecsételődött: nemcsak egy brutális öngyilkosságnak volt tanúja, de még egy átkot is örökölt a lánytól.
A Mosolyogj alapvetően klasszikus stúdióhorror, ám valamivel több merészség van benne. De kezdjük az alapokkal:
- ha valakinek üvegpohár van a kezében, azt egész biztosan el fogja ejteni, úgy megrémül valamitől
- ha egyértelműen megmutatják, hogy a házban riasztó van, az egy ponton fülsüketítő módon beindul, persze feleslegesen
- ha kisállat van a háznál, az egész biztosan eltűnik, és valószínűleg holtan kerül elő
- ha szerepel a történetben egy ismerős, aki zsaru, akkor tuti, kérni fognak tőle egy szívességet: nézzen utána valaminek, vagy vigye be a szereplőt valahova, ahol semmi keresnivalója, vagy mindez egyszerre
- ha a főszereplőnek van valamilyen múltbéli traumája, akkor annak eredete biztosan egy romos házban keresendő
Ebben a filmben mindez jelen van, sőt, még a dramaturgiája is a klasszikus átokfilmek sztorivezetésének nyomvonalán halad. A főszereplő, esetünkben Rose, szembesül egy megmagyarázhatatlan jelenséggel, melyben ő is érintett lesz, így kénytelen felkutatni annak eredetét, hogy megértse és megszüntesse azt. Ha megtaláljuk az átok gyökerét, azt a személyt, helyet, vagy időpontot, ahonnan kiindult, hatástalaníthatjuk. A Mosolyogj azonban ennél egy picit rafináltabb, és
nem varázstalanítja teljesen a rettegés tárgyát,
nem magyarázza meg egészen, mivel is állunk szemben, így mindvégig nyugtalanító tud maradni.
Sokkal többet bíz a karakterekre, és kevesebbet az iszonyatra – szerencsére a jump scare-eket se viszi túlzásba –, mer hangulatot teremteni, elidőzni, feszültséget kelteni, amiből nem mindig adja meg a feloldozást. Azért is fontos kiemelni ezt, mert az utóbbi időben mintha elfelejtették volna a horrorrendezők, hogy milyen sok múlik az atmoszférán. Ha olykor esetlenül is, de Parker Finn ezt igyekszik végig fenntartani.
Ez az egyik olvasata Mosolyogjnak, azonban van egy másik is. Ez a film képes arra, ami a jó horrorok ismérve, nevezetesen, hogy több réteget mozgat.
Az egyértelmű, véres látszat mögött meghúzódik egy lelki szál is,
ami ezúttal viszont nem csendben megbúvik a háttérben, hanem előre tolakszik, kijön a fényre, és didaktikusan letámad. Ez Rose múltbeli traumája és annak feldolgozása. Szerencsére azonban szendereg itt még egy sík, ami a társadalmi konvenciókról mond valamit.
Amellett, hogy tényleg elég para a vigyorba torzult arc, aminek kilométeres hagyománya van a horror műfajában, azért is jó választás a mosoly, mert ezzel a motívummal sok mindent el lehet mesélni a társadalomról. Már az is hátborzongató, ahogy a film megmutatja, mennyi olyan üzenettel vagyunk körülvéve, ami azt sugallja nekünk, hogy mosolyogjunk. A reklámplakáton mosolyog a család, a nappali tele van mosolygó rokonok fotóival, a kávésbögrén bugyuta smile üzeni az ébredezőnek, hogy mosolyogjon, de a legtipikusabb az a jelenet, amiben Rose a tükör előtt gyakorolja, hogyan tűnjön vidámnak a családi összejövetelen. És ennek semmi köze az átokhoz, a természetfelettihez,
ez a hétköznapok horrorja.
Ezen kerekedik felül Rose őszintesége, ami nekimegy a társadalmi konvencióknak. Ő az, aki bizonyos helyzetekben kimondja, amit mindnyájan érzünk, miközben széles mosollyal feszengünk egy-egy szituációban. Ez az, ami felszabadító érzéssel jár, és ettől lesz a Mosolyogj több mint egy átlagos horror, hiszen nem a természetfeletti borzalmakból lélegzünk fel, hanem a hétköznapi kényelmetlenséget tudjuk kinevetni általa. Mondhatnám: megmosolyogni.