Íme, egy film, ahol mindenkit átvertek az előzetesekkel. És ezt nagyon rosszul tették, és nem csak azért, mert nem szép dolog félrevezetni a nézőket, hanem mert egy teljesen másfajta filmet ígértek nekünk, mint ami végül a mozikba került. Történetében, hangulatában és mondanivalójában is mást. Ez ugyanis nem egy felhőtlen vígjáték liliputi emberkékkel, akik repesnek az örömtől, hogy ezzel a mérettel iszonyatos mennyiségű vodkát ihatnak LEGO házaikban, hanem keserédes komédia arról, milyen nehéz valahová tartozni és célt találni az életünknek.

Miről is van szó? Norvég tudósok megtalálják a megoldást az emberiség egyik legnagyobb problémájára, a túlnépesedésre. Ehhez mindössze le kell icipicire zsugorítani az embereket, akik így csupán töredékét fogyasztják annak, amit korábban. Meg is alakulnak az első miniatűr, mindennel felszerelt kolóniák, amiben az a szép, hogy az oda érkezők „rendes” pénze is a többszörösét éri. Bár sokan ódzkodnak a gondolattól, a könnyen fellelkesedő átlagember, Paul Safranek és felesége felszámolják korábbi szürke életüket, és bevállalják a kicsinyítést. Pontosabban Paul az, aki átmegy a procedúrán, neje a legeslegutolsó pillanatban visszakozik, így alig 12 centi magas hősünk egyedül vág neki az új életnek. Ami így már nem is tűnik olyan nagy kalandnak.

Merthogy Paul új élete nyomorúságos, hiába a kényelem és a jólét, és mindez csak akkor változik meg, amikor összeismerkedik kedélyes szerb seftelő szomszédjával, a nagy lábon élő Dusánnal. És annak fél lábon élő vietnami takarítónőjével, az igazi kalandok pedig itt kezdődnek. A megannyi poén ellenére azonban szó sincsen felhőtlen vidámságról, mert a hátteret az emberiség elkerülhetetlen pusztulása, fajunk ostobasága és a társadalmi igazságtalanságok szolgáltatják. És ezt bizony elég nehéz eladni életigenlő, sziporkázó komédiaként, Amerikában meg is bukott Alexander Payne eddigi legdrágábban készült filmje. Pedig az Utódok és a Kerülőutak rendezője nyilvánvalóan a lelkét is beleadta a történetbe, és a Kicsinyítés ennél azért többet érdemel.

Szó sincs tökéletes filmről, teli van hangsúly- és tempótévesztéssel, szépen felvezetett, majd tökéletesen elfelejtett karakterekkel – mi lett Jason Sudeikisszel példának okáért? -, és jópár olyan poénnal, ami aligha vicces. A féllábú vietnami takarítónő éktelen gorombasága sem túl vicces, és elsőre is értjük: valójában érzékeny lényről van szó, aki ezzel palástolja érzéseit, de már az elején sok belőle és „jópofán” tört angolságából, szegény Matt Damon pedig, aki a Suburbicon után másodszorra játszik olyan pocakos pasast, aki atlétát hord a rövidujjú ing alatt, többnyire unalmas. Nyilván ez is a cél, megmutatni, hogyan szenved az átlagember legbelül, és azt is nyilván látnunk kell, hogy mégis tehet valamit, hogy megváltoztassa az életét.

És hát ugye az a lényeg, hogy egy filmnek legyen valódi üzenete, legyen lelke, és a Kicsinyítésnek nagyon is van. És az unalmas részekért nagyrészt kárpótol a fanyar humor, a jól átgondolt részletek, amelyek alapján a kicsik világa felépül, és pár nagyszerű karakter. Kristen Wiig nagyszerű az utolsó pillanatban bepánikoló feleségként, de a film onnan kezd igazán élvezhetővé válni, amikor megjelenik Christoph Waltz és Udo Kier párosa. És tudom, hogy Waltz mindig ilyen, és mindig ezt a mániákus vicsorgó vigyort veti be, de ez akkor is megunhatatlan, Kier pedig egyszerűen csak Kier, annyi év után is. És megannyi hibája ellenére a film nem csak miattuk szerethető, hanem Damon karakterének esendősége, megannyi valós problémát boncolgató kérdései és őszinte aggodalma miatt is. A világért sem beszélnék le róla senkit sem.

Értékelés: 7/10