Igazi hungarikum, hogy amíg a bukott forradalmainkat megünnepeljük, a negyven év szocializmust lezáró rendszerváltásnak nincs jeles napja, sőt, utólag is mintha csak a rosszra emlékeznénk, vagyis arra, ami azóta történt. A legcinikusabb olvasat szerint valójában csak „módszerváltás” vagy „gengszterváltás” történt, és a különféle dokumentarista és fikciós feldolgozások is ezt a narratívát erősítik. Arról, hogy milyen érzés volt ’89 után az akkori fiataloknak belekóstolni a szabadság levegőjébe, és elhinni egy rövid időre, hogy mostantól bármi lehetséges, nem szoktak filmeket készíteni.

Csáki László első nagyjátékfilmje szakít ezzel a szomorú hagyománnyal, és már ez is elég ahhoz, hogy a Kék Pelikan a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legkülönlegesebb, kordokumentumnak is beillő alkotásává váljon. A nyitott határok és az olcsó, fapados járatok korában ma már nehéz elhinni, de a szocializmus gyerekei számára az utazás elérhetetlen vágyálomnak tűnt. 1989 előtt a vasfüggöny szigetelte el Európa nyugati felét a magyar turistáktól, a határok kinyílása után pedig a jegyárak. A Kék Pelikan azt meséli el a lehető legizgalmasabb formában, hogyan sikerült néhány élelmes magyarnak meghekkelnie a rendszert, és hamisított nemzetközi vonatjegyekkel körbekalandozni Európát.

A sztori akkor is erős lenne, ha csak pár fiatal magánakciójáról szólna, a 90-es években azonban boldog-boldogtalan igénybe vette ezt a szolgáltatást, a hamis jeggyel utazás így aztán gyakorlatilag generációs élménnyé vált – nem véletlen, hogy a Török Ferenc-féle Moszkva tér is feldolgozta a témát. Csáki is forgathatott volna belőle játékfilmet, az ötlet megszületésekor, 2006-ban ez is volt a terv, de a három valós főszereplővel készített háttérinterjúk olyan jól sikerültek, hogy inkább az animációs-dokumentarista megközelítés mellett döntött. Az alkotók felhívására sok érintett jelentkezett, de nyilatkozott nekik a MÁV egykori jegyiroda-vezetője vagy a hamis jegyek ügyében nyomozó rendőr is.

A kutatómunka alaposságát nem is lehet megkérdőjelezni, de a Kék Pelikan szerencsére nem arról szól, hogy (animált) beszélő fejek mesélnek a múltról. Pontosabban arról is szól, mert a három kulcsszereplő 2014-ben adott interjúi szolgálnak narrációként – később a negyedik főkolompos és a nyomozó is megszólal –, közben viszont látjuk azt is, hogy a fiatal Ákos, Laci és Petya miként fundálják ki a jegyhamisítási metódust, és miért, illetve hogyan lesznek belőlük jegydealerek. A sztorinak ez a része akár heistfilmként is nézhető, Csáki és stábja ugyanis a lehető legrészletesebben mutatja be a nagy jegyhamisítási terv minden fontos állomását, csak amíg egy bankrablós sztorit a tétek nagysága miatt faarccal illik elmesélni, itt a sufnituning módszerek és a kisszerű közeg eleve garantálja a fanyar humort.

A Kék Pelikan emellett nosztalgiapornóként is parádés,

a hitelessége ugyanis kiterjed a tárgyi és zenei környezet bravúros megidézésére is. Más filmben, más kontextusban talán zavaró lenne, hogy a korszak rekvizitumai – a patkópénztárca, a csöpögő zacskós tej, a nindzsafilmes VHS vagy a ceruzával visszatekert magnókazetta – a háttérből az előtérbe kerülnek, itt viszont a hangulatfestésen túl az idő múlását is tökéletesen jelzik. A történet ugyanis a 80-as évek végétől a kétezres évek elejéig tartó időszakot öleli át, és közben, ha nem is túl gyorsan, de a szereplők élettere is megváltozott. Ezt követi le a szintúgy hibátlan zeneválasztás is: Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós kiváló, eredeti soundtrackje mellett a sztori minden állomásán az éppen aktuális slágerek dübörögnek fel az Induljon a banzájtól a Szomorú szamurájon át a Dob+Basszusig.

Nem is lehet kérdés, hogy

annak, aki viszonylag fiatalon élte át ezt a korszakot, a Kék Pelikan a tökéletes komfortfilm,

de mit kezdjen a keserédes nosztalgiával az, akinek kettessel indul a születési dátuma? Csáki filmje egyfelől annak is tanulságos lehet, aki el se tudja képzelni, milyen lehetett a közösségi média előtti analóg valóságban létezni, vagy nem szimpla hétvégi rutinként tekinteni egy barcelonai kiruccanásra. Másrészt pusztán audiovizuális élményként is remek trip: a minimálbüdzsé ellenére is részletgazdag, tele van izgalmas képi játékokkal és műfaji idézetekkel (az egyik pillanatban horrorelemeket használ, a másikban a Szigorúan ellenőrzött vonatok előtt tiszteleg), sőt a Super 8-as, ál-dokumentarista inzertekkel még az animációs forma határait is kreatívan feszegeti.

Potenciális kultfilmmé azonban nem a nosztalgia, a vizuális kivitelezés vagy a kordokumentum jellege teheti a Kék Pelikant, hanem az a precizitás, amellyel

beletalál a magyar néplélek közepébe.

Az állam kicselezése ma is pont ugyanolyan kurucos virtusnak minősül, mint harminc, ötven vagy százötven éve, ha pedig a csibészséget külföldi – de lehetőleg nyugati – intézmények kárára követjük el, még inkább jár az (ön)vállveregetés. Korunk „szabadságharcosaival” szemben a Kék Pelikan főhősei legalább azt elmondhatják magukról, hogy ténykedésüknek köszönhetően nem csökkent, hanem nőtt a magyarok szabadságindexe, de Csáki filmje ezzel együtt is azt üzeni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Vagy ha igen, akkor is csak olyan lassan, mint a MÁV.