Otthonom, Idaho (1991)

Kevesen tudják, de a film egy William Shakespeare adaptáció, csakhogy Gus Van Sant több darabból vette át az alapmotívumot – elsősorban a IV. Henrikre támaszkodott -, a fiatal korában magát kitomboló, majd a trónra kerülve régi önmagát és egykori barátait magtagadó uralkodó történetét. Az uralkodó ugyan itt nem arisztokrata, hanem egy polgármester fia, Scott (Keanu Reeves), aki egy csapat narkóssal és hímringyóval él az utcán. Legjobb barátja, a belé szerelmes, érzékeny Mike (River Phoenix), aki narkolepsziában szenved. A film annak idején hihetetlenül népszerű volt, és nagyon sokat dobott Keanu karrierjén.

Holtpont (1991)

100 százalék tiszta adrenalin - mondja Bodhi vagyis Patrick Swayze Keanu Reeves-nek a szörfölésről, és hát erről szól a film, és persze az igaz, izzadós férfibarátságról. Mert miért is ne lehetne barát egy bankrabló és egy beépített zsaru, ugye? Azt a mai napig nem értem, mitől lett Kathryn Bigelow munkája ekkora kultfilm – persze, az életérzés, a tengerpart és hasonló -, de az tény, hogy a rendezőnő megfogott valamit. Például azzal, hogy Keanu karakterét  úgy hívják, hogy Johnny Utah, ami a mai napig is az egyik legjobb filmes név. És van egy jelenet, ahol Swayze és Reeves laposra veri a Red Hot Chili Peppers kellemetlenkedő énekesét, Anthony Kiedist, és az se rossz!

Féktelenül (1994)  

Ha a Holtpont nem betonozta volna be Keanut akcióhősként, hát a Féktelenül megtette, pedig maga a film nem sokkal több, mint egy Die Hard másolat buszon – igaz, annak nagyon jól van megcsinálva. És persze kellett a dologhoz Sandra Bullock is partnerként és Dennis Hopper gonosz robbantóként, meg kellett a kor szabványaihoz képest irdatlan sok kaszkadőrmunka és némi stílusérzék. Nem véletlen követelte mindenki a folytatást, de Keanu arra már nem volt kapható, Bullock viszont igen. Utólag persze nyilván ő is máshogy döntene.

Féktelen Minnesota (1996)

A magyar forgalmazó nyilván nagyon rafináltnak gondolta magát, amikor a Féktelenül sikere után sikerült a magyar címbe belecsempésznie a „féktelen” szót, és ezt az örömöt már nem vehetjük el tőle. A lényeg azonban, hogy ez egy nagyon szerethető és nagyon sötét humorú független darab, egy akkoriban elég merésznek számító fekete vígjáték, amiben Keanu hazatér, hogy akaratlanul is tönkre tegye rég látott bátyja (Vincent D'Onofrio) esküvőjét, mivel lenyúlja a menyasszonyt (Cameron Diaz), aki elég problémás csaj. És az ő bizarr hármasuk viszi el a vállán a filmet, és Keanu még sosem volt olyan vagány, mint itt!

Az ördög ügyvédje (1997)

Íme, egy film, ami arról (is) híres, hogy Keanu lemondott a gázsija nagy részéről, hogy mellette olyan, általa nagyra becsült színész szerepelhessen, mint jelen esetben Al Pacino – vagy, mint a három évvel későbbi A cserecsapatban Gene Hackman. Pacino ezt azzal hálálta meg, hogy szinte minden jelenetben megpróbálta lejátszani fiatal kollégáját a vászonról, de ez ma már inkább ripacskodásnak tűnik, mint igazi színészkedésnek. Persze a címbéli ördögtől nem is lehet visszafogott játékot elvárni, aki egy fiatal sztárügyvédet akar a sötét oldalra állítani, mert ez történik a Reeves által játszott sikeres védőügyvéddel, aki egyben a yuppie korszak tipikus figurája is egyben. Azt nem áruljuk el, hogy sikerrel jár-e a patás…

Mátrix (1999)

Nagyot változott a világ, a Wachowski fivérek azóta Wachowski nővérek lettek, a Mátrixhoz pedig elkészült két, tökéletesen felesleges folytatás, de az eredeti mű még így sem veszített fényéből. Merthogy akkor ez egy forradalmian új darab volt, ami elképesztő módon keverte az akciófilm, a sci-fi és a fantasy műfaját, körítve persze egy jó adag távol-keleti ráhatással. Merthogy nem csak az akciókoreográfia jött a Távol-Keletről, de a Mátrix képi világát is az olyan animék határozták meg, mint a Páncélba zárt szellem, de mindez mit sem ért volna Keanu Reeves nélkül. Jó eséllyel senki másnak nem hittük volna el, hogy egyszerű hivatalnokból pár nap alatt legyőzhetetlen megváltó lesz pár letöltött kung-fu program és egy menő napszemüveg segítségével – neki elhittük.

Constantine - A démonvadász (2005)

Szerintünk ez volt az egyik olyan szerep, ami a leginkább testhezálló volt Reeves számára. John Constantine az élők birodalmába kiránduló pokolbéli teremtmények esküdt ellensége, és mindent megtesz, hogy visszakergesse őket a pokol legmélyebb bugyraiba – ahol már ő maga is járt. A furcsa mesterséget űző magányos harcos azt reméli, hogy minden egyes démon legyőzésével közelebb jut a megváltáshoz, ami az ő esetében nem az evilági, hanem a háborítatlan túlvilági élet lehetőségét jelenti. Az ő történetét vitte vászonra Francis Lawrence (Legenda vagyok), aki a Hellblazer című képregényt használta fel alapanyagként – és aki azóta sem csinált ilyen jó filmet!

Ház a tónál (2006)

Ha csak egy romkomot választhatunk Keanu Reeves pályafutásából, akkor az mindenképpen ez legyen – még akkor is, ha a filmben nem teng túl a vígjáték, sőt. A Ház a tónál sokkal inkább romantikus melodráma lenne, ha nem tudnánk, hogy Reeves és a vele a Féktelen után most újra játszó Sandra Bullock párosával semmi rossz nem történhet – még akkor is, ha az a rossz már megtörtént, csak nem tudnak róla. De mire jó az időutazás, ha nem arra, hogy hőseink, akik ugyanannál a csodaszép tóparti, sőt, a tóra épült háznál járnak, ugyanakkor, mégis két év különbséggel, kijavíthassanak minden hibát, kivasalhassanak minden gyűrődést az idő szövetén? Egyébként a 2000-es dél-koreai Il mare című film remake-jéről van szó.

John Wick (2014)

John Wick, a visszavonult, de aztán felbosszantott bérgyilkos nem egy összetett figura: ilyen szűkszavú vérprofi bosszúálló igazságosztót játszik kéthavonta egymást váltva Jason Statham és Liam Neeson, jól meg is élnek belőle, de Reeves olyan elképesztő intenzitással, eleganciával és humorral játssza el ezt a karaktert, hogy le a kalappal. És a hangsúly az elegancián van, amit Neeson vagy Statham már alkatilag sem tud hozni, de John Wicknek mindenki előre köszön, és 15 rosszarcút is úgy el tud intézni, hogy nem gyűrődik meg az inge – pedig ezek a fickók nem esnek össze attól, ha elsüvít mellettük a golyó -, vagy ha mégis, az is baromi jól áll neki.

Végállomás: esküvő (2018)

Ez nem a tipikus Keanu Reeves film, és mégis az. Mert ő nem szokott ilyen kellemetlen és ilyen sokáig és sokat pofázó fickókat játszani, de a látszólagos mizantrópia és életuntság mögött mégis ott van Reeves szokásos kedvessége és melegsége. Ő és Winona Ryder egy kellemes, borvidéki esküvőre érkeznek, és rögtön utálnak mindent: a menyasszonyt, a vőlegényt, az esküvőt, saját magukat és különösképpen egymást. És tudjuk jól, hogy az ilyen veszekedések hová vezetnek, hát szexhez a szőlődomb oldalában, különösen akkor, ha egy arrafelé amúgy is gyakori puma is megjelenik. A rémes cím ellenére üdítően újszerű és undok darab!