A színész és Egy makulátlan elme örök ragyogása-beli rendezője, Michel Gondry újabb közös projektjének első évadáról annak idején azt írtuk, hogy olyan, mint a Válás című (egyébként kiváló) Sarah Jessica Parker-sorozat férfi verziója és a Gondry több filmjére is jellemző kézműves mütyürbirodalom keresztezése. A Carrey által alakított főhős ugyanis egy tévés bábműsor vezetője, és hangsúlyosan az ő szűrőjén keresztül kapunk mindent – ami nemcsak a tárgyi világra, de az egyre bizarrabb történésekre is rányomja a bélyegét.

Jeff Pickles pedig továbbra sem tudja feldolgozni családja, elsősorban felesége elvesztését, ami egyrészt abban nyilvánul meg, hogy minden korábbinál jobban belemenekül az általa (és alkotótársa, egyúttal nővére, Deirdre által teremtett) fantáziavilágba, a Mr. Pickles’ Puppet Time-ba, másrészt hogy rögtön az első epizódban, pontosabban az első percben egy olyan drasztikus tettet hajt végre, ami után elvileg más szemmel kéne néznünk rá.

Érdekes módon azonban az elborult Jeff gonosztette ellenére nem válik maga is gonosszá, nem várt lépése viszont a feje tetejére állítja a saját és a vele kapcsolatban álló összes ember életét. Míg a Most nevess! első évadában elsősorban a főhős útját követhettük, és mindenki más csak vele kapcsolatban volt érdekes (apja/főnöke például afféle felettes énként, nővére pedig a személyiségrendszer én/ego részét szimbolizálandó, Jeff a főhős ösztönénjével szemben), addig a második évadban minden fontosabb figura végigjárja a maga kálváriáját, Jeff kisfiától kezdve apján át a nővéréig.

Emellett folytatódik a lelki folyamatok és az azokra adott válaszok szimbolikája is. Az utolsó részek egyikében például megjelenik a Dalai Láma, ami azért tesz szert különös jelentőségre, mert a sorozatnak továbbra is, sőt minden korábbinál jobban az elengedés a fő témája. Ezzel kapcsolatban pedig az, ahogy a szintén épp egy válás közepén járó Deirdre kezeli a kérdést, (a figura minden őrültsége és furcsasága ellenére) a felnőtt megoldás, az viszont, ahogy Jeff kiskamasz fia, Will próbálja meg eltörölni a jelent, hogy visszahozza a múltat, egyfajta gyerekes mágiát alkalmazva, értelemszerűen egy gyermeki, éretlen lélek és elme stratégiája.

A Most nevess! második évadának legizgalmasabb része ennek ellenére mégis az, hogy az utolsó pár epizódban afféle múltba menekülésként megismerhetjük a főbb karakterek eredettörténetét: azaz több flashbackjelenetben is láthatjuk Jeff és Deirdre kamasz- és fiatal felnőttkorát, illetve egészen hosszan Jeff és Jill megismerkedésének történetét, ami talán az egész széria legszebb és legmeghatóbb momentuma. És eközben olyan kérdések is felmerülnek (az elköteleződéstől való félelem, amit valójában a veszteségtől való félelem táplál), amivel bármelyik néző tud azonosulni még akkor is, ha nem élt át akkora tragédiát, mint a főhősök.

S habár Michel Gondry ezúttal csak két epizódot rendezett (a tízből – mind elérhető az HBO GO-n), vélhetően ezúttal is nagyobb alkotói szerepet kapott az ötletgazda Dave Holstein (Nancy ül a fűben) mellett. A minden bizonnyal általa megalkotott Mr. Pickles’ Puppet Time-beli sufni tuning megoldásokat, pontosabban kézzel és szívvel készült bájos papírmasé kiegészítőkből, ember méretű bábokból és szemet-szájat viselő használati tárgyakból álló különös univerzumot bármeddig elnéznénk. Ezzel kapcsolatban az első évadról szóló kritikában még hibaként róttuk fel, hogy a sitcom formátum 25–30 perce túl rövid ehhez a súlyos témához, de ezúttal ez nem zavaró.

Vagy csak hozzá lehetett már szokni ennyi idő alatt, vagy a szokatlan látásmód és a meghökkentő tárgyi világ miatt hosszabb távon amúgy is fárasztó lenne, a második évad epizódjainál viszont nincs semmiféle hiányérzetünk, kompakt kis szűk félórákat láthatunk. Azt viszont nem tudni, hogy a jövőben kapunk-e még Most nevess! epizódokat, azaz hogy lesz-e a szériának harmadik évada, mivel eddig sem a folytatását, sem az elkaszálását nem jelentették be. Művészi szempontból elfogadható lenne az is, ha folytatnák, de a mostani fináléban látott elemelt befejezéssel is abszolút ki lehet békülni.