A mozi imádja az apokaliptikus történeteket, de most tegyünk magunknak egy szívességet, és oda se bagózzunk a Marvel-univerzum újra és újraismétlődő rajzfilm-világvégeinek. Komolyabb dolgokról van itt szó.

A régi filmes recept szerint a világvégét az utolsó pillanatban szokás megakadályozni: egy nyugdíjba vonuló rendőr, katona, szuperhős általában csak megnyomja a gombot, hatástalanítja a bombát, megmenti az amerikai elnököt, helyreállítja a rendet. Akkor is, ha a kormányról már kiderült, hozzá se tud szagolni a dolgok megoldásához.

Amit az utóbbi időben a moziban látunk, az más. A tavalyi év nagy blockbustere, az Oppenheimer megmutatta, hogy az apokalipszis szinte elérkezett, megvan a bomba, megvan az akarat, épp csak egy vékony hajszál tartja vissza az emberiséget, hogy világok pusztítója legyen. Alex Garland politikai disztópiája, a Polgárháború azt állította, hogy készen állunk egymás torkának esni, ha nem ma, hát holnap – és mi tagadás, ez az üzenet a magyar közállapotokra éppúgy, ha nem jobban érvényes.

Nicolas Cage legújabb kirándulása a horrorműfajba, az Amikor leszáll az éj arról szól, hogy egy apa megtanít mindent a fiainak, ami a túléléshez szükséges a posztapokaliptikus Amerikában, amikor az éjszakánként elszabadulnak a földönkívüli szörnyetegek. Úgy tűnik, ezek a rémségek sosem fognak eltűnni, együtt kell élni velük. De ki ne hagyjuk az apokaliptikus filmek sorában az új Mad Max-filmet, a Furiosát, amely semmivel sem nyújtott többet, mint az első rész kilenc évvel ezelőtt, legfeljebb az árulkodó, hogy a közönség nem volt rest megnézni ugyanazt a sztorit újra. A streamingplatformokon a népszerűségi listák élén landolt a Fallout és a Last of Us, mindkettő egy-egy videojáték adaptációja. Nem árt, ha az ember idejében felkészül rá, hogy milyen lesz az élet a zombiapokalipszis után.

De boldog-boldogtalan tódult a moziba, hogy megnézze a Dűne két részét is, amelyekben az emberiség már átesett az apokalipszisen, és olyan természetesen él vele együtt, mint ahogy Paul Atredies (Timothée Chalamet) nyergeli a homokférget. A Majmok bolygója-saga hasonlót üzen: van élet a civilizáció halála után, van élet a kollektív felejtés után, Shakespeare és Rousseau után, akkor is, ha ez egy kegyetlen, barbár élet, de legalább magában hordozza az újrakezdés lehetőségét meg a hús-vér létezés bizsergését – nem hiába, hogy az emberszabásúakról szóló történetfolyam változatlanul hódít 1968 óta. Azt, hogy itt megnyugvásról, bármiféle feloldozásról szó sem lehet, az új Alien­-film, a Romulus illusztrálja a legjobban, amelynek a végén... no, de ezt nem fogom elárulni, a lényeg, hogy „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” – legalább a franchise következő részéig.

Amikor 2019 végén a mozikba került Todd Philips Joker-filmje, feje tetejére állította a Batman-mítoszt. Abban a kis Bruce Wayne elkényeztetett kölyök volt, az apja pökhendi milliárdos. A főhős – Joaquin Phoenix briliáns alakítása – mentálisan zavart férfi, akinek nincsen mesterterve, nincsen célja, még abban sem lehetünk biztosak, hogy szeretett volna zavargásokat szítani: ő csak az a gyufaszál, ami ahhoz kell, hogy az egész lángra lobbanjon. A filmet azzal vádolták, hogy erőszakra buzdít, anarchista és bátorítja az incelkultúrát. Alig telt el fél év, és az, amit a hiperrealista szuperhősfilmben láttunk, megjelent az utcákon: a George Floyd-gyilkosság után zavargások, fosztogatások, gyújtogatások kezdődtek egy csomó nagyvárosban. Ma már szinte alig emlékszünk rá – aztán jött csak a pandémia, meg miegymás, ami egy lábon kihordott apokalipszishez kell –, de már akkor is úgy éreztük, ennél már nem feszülhet tovább a húr. Öt évvel később, idén ősszel kerül mozikba az új Joker-film Kétszemélyes téboly alcímmel, amelyben a pszichotikus bohócnak már társa is van a Lady Gaga által alakított Harley Quinn személyében. Kettejük énekléssel kísért vesszőfutását ugyanaz a fantázia fűti, mint a zombitörténeteket: milyen egy olyan világban élni, ahol nincs már rend és törvény?

Amióta világ a világ, az ember megpróbálta elképzelni a végét is: erről szól Noé bárkájának vagy Szodoma és Gomorra városának története is. Az első posztapokaliptikus történetet a Frankenstein szerzőjének, Mary Shelleynek szokás tulajdonítani, aki egy csoport túlélésért folytatott harcát írta le egy pestisjárvány után Az utolsó ember című regényben. De hogy miért éppen most jár csúcsra az világvége népszerűsége a mozivásznon? Ebben a kapitalista világban, amelyben csak a változás biztos – amikor a kollektív képzeletünket jobbára az köti le, hogy kitaláljuk, most éppen merre változunk –, többnyire úgy tűnik, nem látunk a következő kanyartól. Zaklatottak vagyunk, egyedül vagyunk, csupa ellentét fűz minket egymáshoz. A fene se tudja, mi lesz. Csak az biztos, hogy amíg popcornt lehet venni hozzá, az még nem apokalipszis.