10. Aljas nyolcas (2015)

A Variety rangidős filmkritikusai ugyan elismerik, hogy Tarantino utolsó előtti, vadnyugati közegben játszódó műve is nagyszerű, de ez az a QT-opus, ami nélkül azért tudnának élni. Miközben a felvezető kocsis utazás trükkös macska-egér játékot ígér a későbbiekre, a semmi közepén található elzárt házban játszódó rész a Tíz kicsi néger megidézésével inkább pofátlan, mint okos. A karakterek annyira ellenszenvesek, hogy öröm nézni, ahogy levadásszák egymást. Az pedig, hogy a film 70mm-re készült, színtiszta pazarlás, hiszen szinte végig egyetlen helyszínen, egy szobabelsőben játszódik.

9. Kill Bill 2. (2004)

A szaklap munkatársai – Tarantinótól eltérően, aki szerint a Volt egyszer egy… Hollywood még csak a kilencedik műve – külön filmnek veszik a két részletben bemutatott Kill Billt, és úgy vélik, hogy az első részbe jutott szinte minden jó jelenet, és a második film már nem több, mint a Menyasszony halállistájának mechanikus kipipálása, ami ugyan szerez néhány meglepetést (lásd a Budd-dal, illetve Elle-lel történő leszámolást), de a túlbeszélt finálé kifejezetten kiábrándító, Bill karaktere pedig egy cseppet sem érdekes. Szóval a filmet még Uma Thurman erős sztárperszónája sem menti meg az utolsó előtti helytől.

8. Volt egyszer egy… Hollywood (2019)

QT várva várt legújabb (és vélhetően utolsó előtti) filmjét a Variety-sek csak a nyolcadik helyre taksálják. Habár úgy vélik, a mester imponálóan mélyre merült az 1969-es Los Angeles-i mozi- és tévéiparba, és kifejezetten élvezetes figyelni az általa elképzelt vintage Hollywoodot, a Volt egyszer egy… Hollywood az egyetlen Tarantino-film, ami vontatottnak érződik. Ez az a kor, amikor a filmipar csillogása találkozott az elvetélt ellenkultúrával, amit a direktor remekül ragadott meg a három főhős (Rick Dalton, Cliff Booth, Sharon Tate) figuráján keresztül, akikhez szinte annyira közel kerülünk, mintha a barátaink lennének. A finálé azonban a kritikusok érzése szerint romba dönti mindazt, amit a film addig felépített.

7. Django elszabadul (2012)

Tarantino a maga módján már egy évvel a 12 év rabszolgaság előtt szembenézett Amerika rabszolgatartó múltjával. Ebben a historizáló, radikálisan revizionista dzsemboriban olyan kimagasló alakításokat láthatunk, amelyek egytől egyig dominálják az adott jelenetet, és nem mondhatjuk, hogy bármelyik színész is lenyúlná a show-t, mert elképesztően erős a rabszolgák nevében revansot vevő, egy spagettiwesternhős nevét viselő Djangót alakító Jamie Foxx (aki Will Smith-től örökölte meg a szerepet), a rabszolgatartó szerepében Leonardo DiCaprio, Christoph Waltz és Samuel L. Jackson is. Az újságírók egyedül a történetmesélést érzik itt-ott a film gyenge pontjának.

6. Grindhouse: Halálbiztos (2007)

A régi szutyokmozik előtti tisztelgésként a Robert Rodriguez által jegyzett Terrorbolygóval párban, egy duplafilm egyik darabjaként bemutatott Halálbiztos jó pár filmet megelőzött a Variety által felállított rangsorban, a szerzőknek még sincs túl sok méltató szavuk róla. A Kaszkadőr Mike tündöklését és bukását bemutató opus a hetvenes évek „országúti démon” alműfaja előtt tiszteleg (például az olyan, Magyarországon is ismert filmek előtt, mint a Száguldás a semmibe), de belengi valamiféle csiricsáré közönségesség és némi nőgyűlölet, a cselekménye pedig valójában nem több, mint dagonyázás az olcsó ijesztgetésben.

5. Jackie Brown (1997)

Tarantino harmadik fennmaradt nagyjátékfilmje különleges helyet foglal el a rendezői életműben, mivel eddig ez az egyetlen olyan alkotása, amelynek nem ő írta a forgatókönyvét, hanem adaptálta. A Jackie Brown a híres noirszerző, Elmore Leonard Rum Punch című regényén alapul, és tulajdonképpen egyetlen egész estés homage a blaxploitation filmek királynője, Pam Grier előtt. A műnek ezenkívül más a hangulata is, mint a többi QT-mozinak: sokkal visszafogottabb azoknál (a gyilkosságok például egytől egyig képen kívül történnek benne), ezenkívül belengi egyfajta összehasonlíthatatlan melankólia. Utóbbi elsősorban a főhősnő és a szomorú óvadékügynök finom románcát szövi át.

4. Kill Bill (2003)

Annak idején a direktor bosszúfilmjének első részére teljes hat évet kellett várni, így a rajongók már elkezdtek aggódni, hogy az alkotó esetleg elveszítette a modzsóját – de amikor a nagy mű debütált, egy csapásra elszállt mindenkinek minden kétsége. A Kill Bill 1. egyszerre hat üdítően frissnek és a sok idézet és főhajtás miatt kellemesen ismerősnek. Stílusa is meglepő, a hang pedig, amin megszólal, szintén – ki számított például egy animebetétként elmesélt flashback-jelenetre? A popkulturális utalások rendszere talán egyetlen másik QT-opusban sem ennyire gazdag, mint az ázsiai harcművészeti filmek és Brian De Palma munkássága előtt egyaránt tisztelgő Kill Billben, aminek a befejezésére szerencsére csak egy félévet kellett várniuk a nézőknek.

3. Becstelen brigantyk (2009)

Habár a Becstelen brigantyk egy 1978-as olasz háborús akciófilmből kölcsönzi a címét (amelynek magyar címe Az az átkozott páncélvonat), lényegét tekintve sokkal inkább emlékeztet a hatvanas években dívó II. világháborús művekre: ez volt az az utolsó idő, amikor a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer még teljes hatásfokkal működött, és az olyan rendezők, mint Robert Aldrich (A piszkos tizenkettő) vagy Brian G. Hutton (Kelly hősei) megtalálták az aknákkal kikövezett útját, hogy a régi vágású Hollywood megküzdjön a nácikkal. Tarantino ehhez képest természetesen emelte a tétet, mind a bonyolult meseszövést, mind a történelmi pontosságot, illetve pontatlanságot tekintve. Mindennek és a hipnotikus alakításoknak köszönhetően (Christoph Waltz nyitó monológja például egyszerűen zseniális) ez a II. világháborút újraíró film kivételesen ellenállhatatlan.

2. Kutyaszorítóban (1992)

Egy csapat nehézfiú ül egy kávézóban, és Madonna Like a Virgin című dalának mélyebb jelentéséről vitatkoznak. Majd ugyanezek a rosszéletűek öltönyben-nyakkendőben sétálnak a Los Angeles-i napsütésben, miközben a George Baker Selection nosztalgikus dala, a Little Green Bag szól. Utóbbi jelenettel Tarantino egy olyan ikonikus képsort alkotott, amivel azonnal letette a névjegyét, és mindennél ékesebben deklarálta, hogy ő a következő Martin Scorsese. A Kutyaszorítóban emellett paradigmaváltást jelentett a műfaji filmek világában is: egy „nagy balhé”-mozi, ami egy Cassavetes-film realitásával bír – emellett pedig minden bizonnyal minden idők legbizarrabb kínzásjelenetével is. Ezzel a véresre festett gengsztermesével kezdődött minden, amiért Quentin Tarantinót azóta is szeretjük!

1. Ponyvaregény (1994)

Kirobbanóan öntudatos. Szégyentelenül szerethető. A végtelenségig idézhető. És nem utolsósorban a film, ami új életet lehelt John Travolta és Bruce Willis karrierjébe. A Ponyvaregény a nyitó jelenettől kezdve (amelyben Tim Roth és Amandra Plummer négy perc tervezgetés után hajt végre egy rablást egy Los Angeles-i étkezdében) arra hívja és szólítja fel a közönséget, hogy megtekintsen egy nagybetűs Filmet, és ennek a tudatában is legyen. Minden sor, minden szög, minden betétdal azt a célt szolgálja, hogy még jobban elmerüljünk ennek az élménynek az őszinte élvezetében. Így a Tarantino által a Kutyaszorítóban című debütfilmben megkezdett stílus oly módon került át a fősodorba, hogy azt öröm volt nézni.

A Ponyvaregény megvalósítja a popkulturális és filmes utalásokkal teli eredeti alkotás paradoxonát, és miközben annyira magán viseli rendezője személyiségét, hogy elválaszthatatlan tőle, számtalan alkotó próbálta meg utánozni. A Ponyvaregény azonban utánozhatatlan, és a Mia szívébe döfött injekciótól kezdve Marvin arcának „leszakításán” át a Zed pincéjében történő sajnálatos eseményekig eszement módon kiszámíthatatlan minden jelenete. Ha az eddigieket tekintve lehet is vita a nézők körében a Variety listáját illetően, a Ponyvaregény minden rajongó Tarantino-ranglistáján kétségkívül az első helyen áll.

(via Variety)