Furcsa műfaj az életrajzi film: ha kötelességszerűen felmondja a célpontul választott híresség életét, fanyalgunk, hogy unalmas, de ha valaki valami igazán szokatlannal áll elő, az a legtöbb nézőnél kiveri a biztosítékot (lásd a közelmúltból a Szöszi című valóban formabontó fiktív életrajz példáját). Marie Kreutzer osztrák rendezőnő a kétféle stratégiából egyértelműen a másodikat választotta,

és kifejezetten tabudöntögetően közelített Sissihez, a szinte a mai napig bálványozott történelmi alakhoz.

Az alkotó már azzal elkötelezte magát a szokatlan megközelítés mellett, hogy nem Erzsébet teljes életét választotta témául, és nem is a népszerűsége csúcsán járó uralkodó legszebb éveit, hanem azt a szűk egy évet, amikor az asszony betöltötte negyvenedik életévét, azaz az 1880-as években már bőven öregedő, hervadó szépségű asszonynak számított. És egy szintén bátor húzással Kreutzernek van mersze nem szépnek, hanem inkább színtelennek ábrázolni a nőt, akit korábban olyan gyönyörű színésznők formáltak meg, mint például a Sissi-trilógia Romy Schneidere.

A forgatókönyvíró-rendező következő telitalálata, hogy ahelyett, hogy idealizálná főhősét, inkább úgy alakítja ki a nézői empátiát az irányába, hogy megmutatja:

hasonló problémákkal küzd, mint a mai negyvenes nők.

Próbálja megőrizni szépségét és fiatalságát, és olyan elvárások nyomasztják, amelyeknek többé már nem akar megfelelni – ezzel pedig tényleg szinte bármelyikünk tud azonosulni.

Az uralkodókat nyomasztó elvárások sora fontos motívuma volt a Spencer című, Lady Diana életé(nek egy szakaszá)t bemutató filmnek is, de a jelek szerint Kreutzer még Pablo Larraínnál is bátrabb alkotó, hiszen meg sem próbálja szimpatikusnak beállítani Erzsébetet. Az ő Sisije egyáltalán nem kedves, inkább bunkó és basáskodó, és nem együttérző és tapintatos, hanem a környezetét erősen próbára tevő módon szeszélyes – de ami a legfontosabb: boldogtalan és magányos.

A Fűző tehát

A luxemburgi színésznő, Vicky Krieps (Fantomszál, Idő) által megformált Erzsébet tényleg olyan hétköznapi, mintha bármikor szembejöhetne velünk az utcán, ugyanakkor megvan benne az a méltóság és ellentmondást nem tűrő viselkedés, ami csak az uralkodók sajátja.

A hétköznapiság érzetéhez nagyban hozzájárulnak azok az anakronisztikus gegek, hogy az alkotók időnként XX–XXI. századi tárgyakat szórnak el a filmben. Van, hogy egy modernebb telefonkészülék, van, hogy egy betonfal vagy egy traktor, de van, hogy egy műanyag vödör és mop, vagy épp egy garbó kerül a képre – mintha csak Sisi valamiféle időutazó lenne. Mindez persze sokkal több egyszerű poénnál: azt fejezi ki, hogy a főhősnő, ha átvitt értelemben is, tényleg időutazó volt, azaz megelőzte a korát, és kifejezetten modern nőként viselkedett egy olyan időszakban, amikor a feminizmus még épp csak kialakulóban volt, és a nőknek megvolt a maguk nagyon pontosan körülhatárolt és nagyon szűk területük.

Az anakronizmust illetően pedig Kreutzer és társai egy korábbi, meglehetősen haladó életrajzi filmről is példát vettek, hiszen Sofia Coppola Marie Antoinette-jéhez hasonlóan itt is modern aláfestő zenéket hallhatunk (például a She Wast Camille-tól vagy Soap&Skin Italyját), sőt, ezek a dalok gyakran a film terében, diegetikus hangként csendülnek fel (lásd például az As Tears Go By korabeli, hárfás feldolgozását). A modernség érzését pedig tovább erősítik azok a kortárs mozzanatok, amikor a hősök (elsősorban persze Erzsébet) a mi fülünknek is ismerősen káromkodnak vagy épp középső ujjat mutatnak.

Mindezzel a már említett szimbolika mellett minden bizonnyal a tabudöntögetés volt az alkotók célja, amely területen a Fűző elég jól teljesít: az eddigiek mellett megtudhatjuk belőle azt is, hogy

Ennek a megjelenítése a néző számára pedig kifejezetten bizsergető élmény lesz, mivel a történelmi filmektől megszokott kulisszák, azaz pompázatos látvány és díszletek között történik.

„Papának megvan a maga képe rólunk. És semmi mást nem hajlandó elfogadni”

– mondja a filmben Rudolf trónörökös Ferenc Józsefről az anyjának; és ez a talán vigasztalásnak szánt két mondat kulcsfontosságú üzenetet közvetít az alkotói szándékkal kapcsolatosan is (ahogy az ősfilmezés bemutatásának és visszatérő elemmé emelésének hangsúlyos gesztusa is).

Az imázshoz, az egy-egy hírességről kialakult képhez mi is nagyon szeretünk ragaszkodni, de ahogy a Fűzőben Ferenc József egyszer csak fogja és leveszi az arcáról a szinte védjegyéül szolgáló két hatalmas barkót, vagy ahogy a császárné egy ponton saját maga vágja le a fejére mázsás súlyként nehezedő, szintén már-már márkajelzésként viselt hajkoronáját, úgy legfőbb ideje, hogy mi is elengedjük ezeket a megszokott dolgokat, és megpróbáljuk inkább a lényeget meglátni az emberekben – a híres emberekben is.

Lehet, hogy a Fűzőt nem lesz olyan kellemes kikapcsolódás nézni, mint a korábbi édeskés vagy kalandos Erzsébet-történeteket, hiszen kiábrándult és kiábrándító. Viszont a segítségével talán közelebb kerülhetünk egy olyan emberhez, aki eddig csak távoli és ködös alak volt a számunkra, és ha volt is róla gondolatunk, az valószínűleg nem igazán közelítette a valóságot. Könnyen lehet, hogy a Fűző után már

másképp fogunk tekinteni az eddig a magyarok kedvencének is számító legendára, de okulva a Szöszi példájából, csak akkor nézzük meg a filmet, ha erre is fel vagyunk készülve.