Ha azt hitted, aki látott egy kutyás filmet, az látta az összeset, akkor nézd meg a Kivert kutyák című taplóvígjátékot kutyákkal, és gondold újra! Kritika.
Jó időszak ez a nyár a prosztó humor szerelmeseinek, hiszen bő másfél hónappal Jennifer Lawrence Barátnőt felveszünkje után újabb taplókomédia érkezett – egy váratlan fordulattal ezúttal kutyákkal a középpontban. Pedig a Kivert kutyák a címe alapján lehetne az Egy kutya négy útja és hasonló könnyfakasztó állatos giccsek nyomvonalán haladó film vagy a Kutyák és macskák modorában készült családi mozi (mert eddig az alkotók körülbelül ezt a két változatot tudták elképzelni kutyákkal), de a Christopher Miller – Phil Lord producerpáros, Dan Perrault forgatókönyvíró és Josh Greenbaum rendező szerencsére mertek nagyot álmodni és gyökeresen újragondolni a kutyás tematikát.
Ez is érdekelhet, ha szereted ezt a fajta humort
Jennifer Lawrence prosztókomédiája kellemes nyári meglepetés: imádni valóan alpári, de közben szíve is van. Kritika a Barátnőt felveszünk című filmről.
Beszélő állatos filmet számtalanszor láthattunk már a mozikban, legyen szó animációs vagy élőszereplős, esetleg a kettőt vegyítő alkotásról, de a Kivert kutyák tényleg az antropomorfizáció csúcsa, hiszen ennek a műnek a főhősei nem egyszerűen beszélnek, hanem megvalósítják azt a csodálatos képességet, ami eddig csak az embernek volt a sajátja: gyönyörűen káromkodnak. Greenbaumék karaktereinek a szájából csak úgy ömlik a mocsok, és ha valaki azt gondolja, hogy azért a csúnya beszéden röhögni eléggé a szórakozás legalja, annak egyrészt igaza van, másrészt adja hozzá a képlethez, hogy
CUKI KISKUTYÁK KÁROMKODNAK, MINT A KOCSIS – ugye, hogy ez így máris sokkal viccesebben hangzik?
A Kivert kutyák ráadásul abból a szempontból is a Barátnőt felveszünk, a Másnaposok és társaik által kitaposott úton halad, hogy lehet ugyan, hogy alpári a humora, de ez az alpáriság egyrészt nagyon jól van megírva, szóval szellemesek is a kutyák szókimondó szövegei, másrészt a nagy egész is működik, azaz az alkotók tettek alájuk egy elképesztő, de még lélektanilag is kidolgozott (még egyszer: kutyákról beszélünk), működőképes, épkézláb forgatókönyvet, ami ahol kell, ott vicces, ahol kell, ott durva/gusztustalan/ízetlen/elveti a sulykot stb., és ahol kell, ott a könnyekig megható (vagy legalábbis megható).
A sztori szerint adott egy imádni való kis border terrier, aki egymagában megvalósítja a kutyákhoz társított összes sztereotípiát, azaz feltételek nélkül rajong a gazdájáért, akitől még azt is a szeretet jelének veszi, hogy az olyan elszántan próbál megszabadulni tőle, hogy folyvást távolabbnál távolabbi célpontokon dobja el neki kedvenc teniszlabdáját, majd „elfelejti” megvárni. Mikor Doug végül 3 órányi autóútra rakja ki az újból és újból hazataláló Reggie-t (aki egyébként sokáig meg volt róla győződve, hogy neki Szarzsák a becsületes neve, hiszen a gazdája mindig így szólította),
Új kóbor és/vagy bizonytalan státuszú kutyabarátai által feltüzelve így hősünk elszánja magát rá, hogy ismét hazatér – ám ezúttal nem azért, hogy visszavigye gazdájának az eldobott teniszlabdát, hanem azért, hogy bosszút álljon, és leharapja azt a testrészét, amit az a legjobban szeret dédelgetni (igen, a Kivert kutyákban sok a maszturbálós poén).
A film ezt követően egyrészt viccesen fordítja ki, pontosabban fordítja le kutyára a road movie-k és a bosszúfilmek kötelező elemeit,
másrészt megmutatja, hogy talál egymásra a hosszú és kalandos út során Reggie és három új barátja: az egy pitbull agressziójával és egy standupos dumájával rendelkező kis boston terrier, Bogár, a hatalmas pénisszel megáldott (igen, ez is egy fontos humorforrás), igen jámbor és neurotikus német dog, Vadász, továbbá az ő titkos szerelme, egy kiváló szimatú, talpraesett ausztrál juhászkutyalány, Maggie.
Ennek során pedig az alkotók (ha mindez eddig esetleg nem lett volna totálisan őrült) teljesen őrült poénokra ragadtatják magukat.
A Kivert kutyákba tényleg minden belefér:
még az is, hogy egy ponton megjelenik három, egymást kefélő mókus, hogy kutyusaink begombáznak, ami miatt a film pár másodperc erejéig animációs filmmé alakul vagy hogy az önmagát játszó Dennis Quaid madármegfigyelőként megfigyeli, ahogy Bogárt elragadja egy sas, miközben Bogár lábába Reggie kapaszkodik.
De ne spoilerezzünk tovább, hiszen a Kivert kutyáknak tényleg minden perce arany: olyan jó és olyan váratlan poénok érkeznek benne sorra. Persze aki ismeri az alkotókat, az ezen valószínűleg nem csodálkozik. Josh Greenbaum direktor a Barb és Star Vista Del Marba megy rendezőjeként ismert, Dan Perrault forgatókönyvíró az American Vandal című vígjátéksorozat egyik írója, illetve az őszinte előzeteseket forgató Honest Trailers című, fergetegesen vicces YouTube-széria csapatának tagja, a Christopher Miller – Phil Lord alkotópárossal kapcsolatban pedig a Jump Street- és a Lego-filmek vagy a Kokainmedve után nem kell bizonygatni, milyen sok közük van nekik is a meghökkentő és adott esetben gátlástalan humorhoz.
Az említett ellenpélda
És úgy általában, miért nem fogok soha többet beülni kutyás családi filmre, amikben egy zseniális írói fordulatnak köszönhetően rendszerint zsinórban több hűséges kutya halálát nézhetjük végig.
Tovább
És aki esetleg attól fél, hogy – a korábban látott példákból kiindulva – milyen gagyi lehet a főhős kutyusok szájának az animálása (magyarán, hogy bénán néz ki, hogy az élő kutyák száját CGI-jal mozgatják), az ne rettegjen tovább, mert a Kivert kutyák ebből a szempontból is a legjobbkor érkezett, mivel körülbelül mostanra jutott el odáig a trükktechnológia, hogy mindez csont nélkül működik. Talán apróságnak tűnik, de egy élőszereplős-beszélő állatos film esetében azért ez is sarkalatos szempont.