5 ok, amiért nem korai már most temetni a Megalopolist.
Szeptember 26-án kerül a magyar mozikba Francis Ford Coppola grandiózus sci-fije, a Megalopolis, amely úgy készülhetett csak el négy évtized után, hogy a rendező a saját pénzét tette bele.
A forgatókönyvet még az 1980-as évek elején megírta, de az előzetes gyártás végül csak 2001-ben kezdődött, amikor is olyan színészeket igazoltak le, mint Paul Newman, Uma Thurman, Robert De Niro, James Gandolfini, Nicolas Cage, Leonardo DiCaprio, Russell Crowe, Edie Falco és Kevin Spacey, a projekt azonban a szeptember 11-i merényletek után kútba esett. Coppola 2007-ben teljesen lemondott a filmről, és csak 2019-ben kezdte újra fejleszteni.
A Megalopolisnak nem jósolnak nagy mozis karriert: az elemzők 5-7 millió dolláros bevételre számítanak az észak-amerikai nyitóhétvégén, ahol várhatóan 1700 moziban játsszák majd a filmet.
Egy nagyjából 120 millióból készült filmtől ez egy lehangoló eredmény lenne. Ha és amennyiben bukik a film, ezek lehetnek az okok:
1. Lejárt a szavatossága?
A legjobbakkal is előfordul, hogy nem tudják a dédelgetett álomprojektjüket tető alá hozni, sőt a filmvilágban inkább annak van hírértéke, amikor 100 filmtervből 1 megvalósul. Az alkotók ilyenkor jobb híján keresnek egy másik forgatókönyvet. Évtizedekkel később már lehet, hogy el tudják készíteni a filmet, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezekben általában nincs túl sok köszönet, mert vagy nem tudják felfrissíteni, a mai korhoz igazítani az ötleteiket, vagy már a közönséget sem érdekli a projekt.
Így járt Terry Gilliam (Az ember, aki megölte Don Quijotét), David Cronenberg (A jövő bűnei), és Kevin Costner westerneposza, a Horizont sem döntöget éppen nézettségi rekordokat. Ugyanez a Megalopolisra is igaznak tűnik: lehet, hogy a Coppola eredeti elképzelése alapján megvalósuló film negyven éve forradalmi lett volna, de az ami végül lett belőle, a legkevésbé sem az.
2. Zavaros munkamódszer
Egy negyven éve készülő film esetében joggal feltételezhetjük, hogy ha forgatni nem is tudtak az alkotók, legalább a forgatókönyvet hibátlanra csiszolták. Coppola még a Cannes-i premier előtt úgy nyilatkozott, hogy folyamatosan átdolgozta a Megalopolis szkriptjét: miután megvolt a vázlat, legalább 300-szor írta át. Ennek ellenére a forgatáson semmi nem volt kőbe vésve, a színészek is hozzátehették a magukét a sztorihoz – legalábbis ez derül ki az egyik főszereplő, Audrey Plaza visszaemlékezéséből, aki így foglalta össze a rendező alkotói módszerét:
"Nem akarok a nevében beszélni, de nekem úgy tűnik, hogy összegyűjt egy csapat érdekes, vad színészt, aztán megpróbálja őket játékra inspirálni. Jeleneteket írtunk, és úgy viselkedtünk, mint egy színtársulat, én, Jon Voight és Shia [LaBeouf]. Jeleneteket írtunk, és odaadtuk a szkript supervisor-nek. Aztán ő továbbította Francisnek, és néha tetszett neki, és betette a filmbe. De minden nap játszani akart. Úgy irányította az egész forgatást, mintha egy színházi tábor lett volna. Egész nap játszottunk, és végig a szerepünkben maradtunk."
Egy másik interjúban Plaza úgy fogalmazott, hogy előfordul, hogy a rendezőnek "hirtelen egy másik ötlete támadt, és aztán egy másik helyszínen forgattunk, ami nem is volt a tervekben. Aztán eltelik az egész nap, és úgy vagy vele: "Fogalmam sem volt róla, hogy ez meg fog történni."
Egy (állítólag) a végletekig kidolgozott forgatókönyv az egyik, szabadon improvizáló színészek és rendező a másik oldalon – nem csoda, hogy ebből a két különböző szemléletből egy zavaros film született.
3. Túl sok szabadság
Vaskos köteteket lehetne megtölteni a rossz produceri döntésekkel, és az olyan esetekkel, amikor a stúdió fejesei a végső vágás jogával élve szétbarmoltak egy filmet. Nem csoda, hogy minden alkotó vágyik az anyagi függetlenségre, hogy senki ne szólhasson bele a munka kreatív részébe. Azzal, hogy Coppola maga finanszírozta a Megalopolist (ahogy korábban részben az Apokalipszis most!-ot is), elérte ezt a szabadságot. Nem kellett kompromisszumot kötnie se a stílust, se a tartalmat, se a játékidőt illetően.
A stáb egyik tagja így emlékezett vissza a forgatásra:
A nagy jelenetek előtt [Coppola] nem engedte, hogy a munkatársai tervet készítsenek, és gyakran órákig csak ült a lakókocsijában, nem beszélt senkivel, gyakran marihuánát szívott... Aztán kijött, és kitalált valamit, aminek semmi értelme nem volt, és nem kapcsolódott semmihez, amiről korábban beszéltünk, vagy ami a szkriptben volt, és nekünk ebből kellett főzni, próbáltuk a legjobbat kihozni belőle."
A Megalopolis az élő bizonyíték rá, hogy a kötöttségek néha jót tesznek, és nem árt, ha bizonyos elvárásoknak meg kell egy alkotónak felelnie, és nem egyedül hoz meg minden döntést, mert önkontroll nélkül káoszba fulladhat a film.
4. Látvány-sci-fi, látvány nélkül
Az, hogy negyven év után készülhetett csak el a Megalopolis, annak is köszönhető, hogy Coppola nagyban volt csak hajlandó gondolkozni. Ugyanezt a történetet elmesélhette volna akár kamaradrámaként is, de nemcsak a merészen filozofikus sztorival, hanem a látvánnyal is le akarta nyűgözni a közönséget, ahogy az Apokalipszis most! esetében is történt. A nagyjából 120 milliós büdzséből talán futotta is volna a legjobb látványtervezők szerződtetésére – bár ennek az összegnek a jelentős része nyilván a sztárgázsikra ment el –, a Megalopolis ennek ellenére meglepően olcsó hatást kelt.
Ez nem is olyan meglepő, ha beletúrunk az internetes archívumokba: a The Hollywood Reporter még 2022 decemberében írta meg, hogy Coppola kirúgta a vizuális effektekkel foglalkozó csapatának nagy részét. A Mandalóriban használt LED-falas technológiához hasonlót szeretett volna használni, de a növekvő költségek miatt a produkció inkább mégis a zöldhátteres effektekre tért át. Beth Mickle látványtervező és David Scott művészeti vezető ezután állítólag távoztak a produkcióból, így a film művészeti részleg nélkül maradt. Coppola végül az unokaöccsét, Jesse James Chisholmot vette fel vizuáliseffekt-felügyelőnek, illetve a fiát, Roman Coppolát is bevonta a munkálatokba.
5. Túl korai világpremier
Minden alkotó számára óriási megtiszteltetés, ha meghívják Cannes-ba, a világ első számú filmfesztiváljára, de néha érdemesebb nemet mondani. Tavaly az Indiana Jones és a sors tárcsája alkotói sem tudtak ellenállni a kísértésnek, bemutatták a filmet, amit a cannes-i kritikusok a földbe döngöltek, és állítólag ez is szerepet játszott a film csalódást keltő szereplésében.
Elképesztően szürreális élmény Coppola megalomán sci-fije
Látnod kell, hogy elhidd a Megalopolist. A keresztapa rendezőjénél nagyon elgurult a gyógyszer.
A mi cannes-i kritikánk
A Megalopolis alkotói sem tehették zsebre, amit a kritikusoktól kaptak, és elméletben persze lehet érvelni azzal, hogy a „negatív reklám is jó reklám”, de azért borítékolható, hogy a Coppola- és a sci-fi rajongók is nagyobb izgalommal várnák a film premierjét, ha az újságírók nem „spoilerezik” el még májusban, hogy nem lett belőle mestermű. A második hétre így is visszaesett volna a nézettség, de legalább a nyitóhétvégén hozza a számokat.
