Az év fele már mögöttünk van, és bár fontos bemutatók várnak még ránk (például Christopher Nolan, Greta Gerwig, Martin Scorsese, Ethan Coen és Ridley Scott új rendezései, illetve a Dűne második része), már lehet féléves mérleget vonni. Az alábbi toplista több filmje is még magyar bemutatóra vár, így az összeállítás egyben beharangozó is. (A Scorsese-féle Megfojtott virágok azért hiányzik a listáról, mert arra nem sikerült bejutnunk a Cannes-i Filmfesztiválon.)

10. Red Rooms

Egy egész országot lázban tartó bírósági tárgyalás kezdődik Montrealban. A vádlottak padján Ludovic Chevalier ül, akit azzal gyanúsítanak, hogy elrabolt, megkínzott és megölt három tinédzser lányt. A tárgyaláson nemcsak az áldozatok szülei vehetnek részt, de néhány civilt is beengednek. Ott van köztük Kelly-Anne, aki civilben modell, de az online póker és hackelés is jól megy neki. Megismerkedik egy másik fiatal lánnyal, Clementine-nel, aki meg van győződve Chevalier ártatlanságáról, és onnantól kezdve együtt követik a bírósági eseményeket.

Pascal Plante thrillere attól igazán izgalmas, hogy nagyon sokáig nem fedi fel a lapjait. Az világos, hogy Clementine a (feltételezett) sorozatgyilkos groupie-ja, de hogy a rezzenéstelen arcú Kelly-Anne a férfi rajongója, egy gyilkosságfétises perverz vagy csak unatkozó, önkéntes nyomozó lenne, azt nagyon sokáig nyitva hagyja. A történetvezetés és a pszichológiai rejtélyek adagolása mellett izgalmas még a két nő dinamikája, az, ahogyan kialakul köztük egyfajta intimitás, de

mindez mit sem érne, ha Juliette Gariépy személyében nem találtak volna egy olyan színésznőt, aki képes tökéletesen megtestesíteni ezt a két lábon járó enigmát.

A filmet a Karlovy Vary Filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. Magyar bemutatóról egyelőre nincs hír.

9. Mission: Impossible - Leszámolás

A blockbuster franchise-okat illetően 2023 sem gyenge év, már mozikba került a Sikoly-, a Transformers-, a John Wick- és a Halálos iramban-széria legújabb része, de jelen állás szerint ezt a kört az amerikai James Bond, azaz Tom Cruise Ethan Huntja nyerte.

Tom Cruise megint megmenti a mozit

Nem hibátlan a Mission: Impossible – Leszámolás, de még így is a nyár legszórakoztatóbb blockbustere.

Kritikánk a filmről

A Leszámolásnak nem kis elvárásoknak kellett megfelelnie, hiszen már három éve folyamatosan érkeztek a hírek a forgatásáról, és az állítólag minden korábbinál halálmegvetőbb kaszkadőrmutatványokról, ráadásul maga Cruise is magasra tette a lécet a még a vártnál is nagyobb sikert arató Top Gun: Maverickkel. A promóciós anyagok ezúttal tényleg nem hazudtak, a Leszámolásban olyan brutálisan erősek az akciójelenetek, hogy amellett minden történetvezetéssel, eredetiséggel vagy elemi logikával kapcsolatos kifogás csak apróbetűs lábjegyzet lehet. Christopher McQuarrie filmje egyáltalán nem hibátlan, a cselekményében vannak sablonos elemek bőven, de ettől még látványmoziként tökéletes szórakozás.

8. Egy zuhanás anatómiája

A Cannes-i Arany Pálma idei nyertese egy tárgyalótermi drámának álcázott lélektani krimi. Justine Triet francia Alpokban játszódó filmjében egy férfi kizuhan a családi ház emeleti ablakából, és szörnyethal. Elsőre balesetnek tűnik az eset, de a tisztázatlan körülmények miatt bírósági tárgyalásra kerül sor. A gyanúsított a feleség, aki tagadja, hogy kérdéses időpontban a házban tartózkodott volna, de azt is nehezen tudja elképzelni, hogy férje önkezével vetett volna véget az életének. A tárgyalás során nemcsak a tragédiát megelőző pillanatok és órák kerülnek fókuszba, de a vád és a védelem képviselői a házastársak korántsem idilli kapcsolatát is nagyító alá teszik. Ahogy a bíró, úgy a néző sem tudhatja, bűnös-e a feleség, és ha igen, pontosan miben, mindössze az értelmezési keretet kapjuk meg.

Triet filmje játszik a szimpátiánkkal, a folyamatosan érkező újabb információmorzsák hol megerősítik a gyanúinkat, hol árnyalják azt a képet, amit a házaspár kapcsolatáról kialakítottunk. A feleséget alakító Sandra Hüller ebből a szempontból tökéletes avatárja a prekoncepcióinknak, mert olyan érzelmi komplexitás és intellektuális hűvösség árad belőle, ami a kivetítést megkönnyíti, a karakter teljes dekódolását viszont lehetetlenné teszi. Cserébe viszont

a vetítés után is lehet vitatkozni arról, hogy mikor, hol és miért romlott meg a házaspár viszonya.

A film év végén kerül mozikba a Mozinet forgalmazásában.

7. Május december

Todd Haynes egy környezettudatos jogi dráma (Sötét vizeken) után visszatért ahhoz a műfajhoz, aminek az egyik legnagyobb mestere, az idézőjelbe tett, stilizált melodrámához. A May December a felszínen egy (el)ismert színésznőről, a Natalie Portman által alakított Elizabeth-ről szól, aki megtörtént események alapján forgatja a következő filmjét, és előtanulmányként beköltözik pár napra a karakteréről mintázott nő házába. Gracie annak idején azzal híresült el, hogy 36 évesen viszonyt kezdett a 13 éves Joe-val, amiért a jutalma börtönbüntetés, és egy rácsok mögött megszült gyerek lett. Több mint 20 év telt el azóta, Joe már a férje, és született még két gyerekük, akik éppen érettségi előtt állnak.

Haynes „metafikciós pszichodrámája” valójában nemcsak a nagy korkülönbségű kapcsolatok megítéléséről vagy a média szerepéről tesz fel izgalmas kérdéseket, de a kizsákmányolás természetéről is, amely lehet magánéleti, és művészi indíttatású is. Elizabeth nézőpontkaraktere ebből a szempontból legalább olyan fontos, mint a megfigyelés alá vont Gracie-é, mégsem Natalie Portman vagy Julianne Moore, hanem a gyereklétben ragadt Joe-t játszó Charles Melton nyújtja a legemlékezetesebb alakítást. 

A Cannes-ban bemutatott film a Netflixen fog debütálni.

6. Pókember - A pókverzumon át

Sokan eddig is - Scorsese szavaival élve - vidámparki látványosságként tekintettek a szuperhősfilmekre, de néhány látványos buktának köszönhetően az utóbbi pár évben még tovább csökkent a műfaj presztízse, „komoly” kritikus így aztán nem is tesz fel Marvel- vagy DC-filmet a listájára. A 2018-as Pókember – Irány a Pókverzum folytatása azonban nem ezt a trendet követi, a Lord-Miller páros (21 Jump Streetet, A Lego kaland) írói és produceri közreműködésével készült film alkotói olyan bátran használják az animáció eszközeit, mintha nem is fősodorbeli képregénymozira, hanem egy, az animációs formátum határait kutató avantgárd kísérleti filmre kaptak volna megrendelést.

A Pókverzumon át kicentrifugázza az agyadat

Brutálisan tömény látványosság lett az animált Pókember második kalandja.

Kritikánk a filmről

A pókverzumon át agyzsibbasztóan tömény, emiatt nem is ajánlható mindenkinek, ezzel együtt műfaji csúcsteljesítmény, egy olyan lenyűgöző, felforgató és elszédítő animációs csoda, amihez hasonlót hollywoodi stúdió még soha nem produkált.

5. Hulló levelek

A finn Kaurismäkit nem a sokszínűségéért szeretjük, szereplői, helyszínei, hangulatai jórészt ugyanazok, tudjuk, mire számítsunk, amikor beülünk egy új filmjére, ez a jóleső komfortérzet pedig hozzátartozik a Kaurismäki-élményhez. A Hulló levelekben sem mozdul ki a komfortzónájából, inkább a korábbi „munkásosztály-trilógiáját” (Árnyak a paradicsomban, Ariel, A gyufagyári lány) folytatja. A két főszereplő itt is elveszíti az állását – Holappának azért kell mennie a gyárból, mert munka közben iszik, Ansát pedig rajtakapják, hogy hazavinne egy lejárt szavatosságú konzervet a szupermarketből. A két magányos ember egy karaokebárban ismerkedik össze, a megbeszélt első randi azonban banális okokból meghiúsul.

Hiánytalanul megvan Kaurismäki összes védjegye a sors által sújtott kisembertől a fanyar egysorosokon és a stilizált képi világon át az eklektikus zenei betétekig, és persze a szívmelengetően kedves (de nem giccses!) pillanatokból sincs hiány.

A korhangulat most is beszivárog, a rádiókból a zene helyett az orosz-ukrán háború rémhírei szólnak, mintha csak azt akarná jelezni Kaurismäki ezzel a gesztussal, hogy ha valamikor érdemes egy reményről, humanizmusról és szeretetről szóló történettel ellenpontozni a horrort, akkor pont most.

A Cannes-ban a zsűri díjával kitüntetett filmet idehaza a Cirko mutatja be.

4. Tökéletes napok

A teljes egészében Tokióban, japán nyelven játszódó filmről előzetes információk és stáblista nélkül azt se nagyon lehetne kitalálni, hogy nem japán alkotók műve, de ha kapnánk annyi segítséget, hogy nyugati rendező munkáját látjuk, akkor is inkább Jim Jarmusch-ra tippelnénk.

A 2016-as Paterson épült hasonló koncepcióra, ott egy hobbiköltő buszsofőr repetitív mindennapjait követhettük, Wim Wendersnél pedig egy hatvanas éveiben járó WC-takarító életébe költözhetünk bele a hajnali ébredéstől a nyilvános tokiói mellékhelyiségek lelkiismeretes suvickolásától a kötelező kocsmai látogatásig. Jarmusch filmjéhez képest a Tökéletes napok még minimalistább és még részletesebb, hosszú ideig csak azt figyelhetjük, amint a szótlan Hirayama a tökéletes flow-élménybe elmerülve végzi a munkáját. Az Adam Driver által alakított buszsofőrhöz hasonlóan ő sem csak a hivatásában keresi a szépséget, üres perceiben a városi fényeket fotózza, de legalább ilyen örömöt okoznak számára a kocsiban hallgatott klasszikus, 60-as és 70-es évekbeli nyugati slágerek.

A Tökéletes napok végére nemcsak a főszereplő, de a néző is megkapja a zen-élményt – már ha hajlandó két órára elmerülni egy japán takarító életében.

A film a magyar mozikba is eljut a Cirko forgalmazásában.

3. About Dry Grasses

A legnevesebb török rendező, Nuri Bilge Ceylan egy 197 perces filmmel lepte meg az idei Cannes-i feszivál közönségét, de az igazi meglepetés inkább az, hogy ez a játékidő egyáltalán nem tűnik indokolatlanul hosszúnak.

A helyszín egy hólepte anatóliai falu a semmi közepén, itt állomásozik a harmincas éveiben járó Samet, a helyi általános iskola rajztanára, akit akarata ellenére vezényelt ide a minisztérium. Számolja a napokat a „szabadulásáig”, miközben őt és tanár-, illetve lakótársát súlyos vádak érik két diák részéről. A kiskamasz lányok a férfiak viselkedését kifogásolják, és ahogy egy korábbi jelenetben láthattuk, valószínűleg nem minden alap nélkül, Ceylan azonban nem felmerülő etikai dilemmák köré építi a filmet, jobban érdekli az, hogy a mizantróp, de valójában mégis kötődésre vágyó Samet miként reagál az incidensre. Legalább ilyen hangsúlyos az eleinte csak a háttérben épülő szerelmi háromszög a két lakótárs és a gimnáziumban tanító, egy terrortámadásban az egyik lábát elveszítő Nuray közt.

Ceylan filmje nagyon sok mindenről szól egyszerre, látkép egy isten háta mögötti helyről, és az országról, amelyet kicsiben lemodellez,

portré azokról az emberekről, akik itt kénytelenek élni, és izgalmas kérdésfelvetés arról, hogy miként lehet / érdemes egy ilyen rendszerben élni.

2. Dodin Bouffant szenvedélye

Az 1885-ben játszódó film főszereplője egy kiváló szakácsnő, Eugenie (Juliette Binoche), aki az elmúlt 20 évben a híres gourmet, Dodin (Benoit Magimel) háztartásában dolgozott, és a gasztronómia iránti közös szenvedélyük idővel romantikus kapcsolattá alakult. A férfi kitartó próbálkozása ellenére azonban Eugenie nem akar feleségül menni hozzá, Dodin ezért elhatározza, hogy olyasmit tesz, amit még soha: főz neki.

A leírás alapján egy szépelgően romantikus filmre asszociálhatna a néző, de a vietnami Tran Anh Hung (A zöld papaya illata, A riksás fiú) rendezése nem illeszthető bele olyan könnyen a műfaji skatulyákba. A Dodin Bouffant szenvedélye valójában érzéki látványfilm (adná magát a „gasztropornó” kifejezés, de a hatásvadászat távol áll a rendezőtől), amelyben a játékidő jelentős részét a főzés aktusa teszi ki. A két főszereplő közösen, többnyire némán, mégis csodás összhangban, egy kortárs táncprodukció összhangját idézve készítik el az ihletett ételkölteményeiket, miközben kettejük viszonyára sokáig csak egy-egy pillantásból és érintésből következtethetünk. A romantikus „szál” valójában mentes a konfliktustól – ahogy az egész film is –, Eugenie és Dodin már régen egy húron rezegnek, mindössze arra kell rájönniük, hogyan vágyakozzanak arra, ami már amúgy is az övék.

A Cannes-ban rendezői díjat nyert filmet idehaza a Cirko mutatja be.

1. Club Zero

Az osztrák Jessica Hausner szatírája egy progresszív, bentlakásos középiskolában játszódik, valahol Európa nyugati felében, ahová néhány ösztöndíjas diákot leszámítva a gazdag elit gyerekei járnak. Hogy haladjanak a korral, az igazgatónő felvesz egy új tanárt, aki a „tudatos étkezés” művészetére oktatja a gyereket. Miss Novak gyorsan és hatékonyan vonja bűvkörébe a befolyásolhatóbb diákokat, és először csak arra veszi rá őket, hogy egyenek lassabban és kevesebbet, később azonban ennél is radikálisabb javaslattal áll elő.

A film szólhatna kizárólag a modern egészségkultusz vadhajtásairól is, de

a „fitneszfasizmus” valójában behelyettesíthető minden olyan ideológiával, amelyet a jó szándék szül, és amely valós válaszokat akar adni valós problémákra, de menetközben a hívek véleménybuborékjában eltorzul.

Mia Wasikowska telitalálat a passzív-agresszív manipulációt mesterien űző Miss Novak szerepére, de a diákokat alakító, kevésbé ismert színészek is látható élvezettel játsszák el a szüleik ellen lázadozó, szektatagokként viselkedő fiatalokat. Hausner filmje bátran, viccesen és provokatívan boncolgatja a korszellemet. 

A rendező előző filmje, A boldogságvirág a magyar mozikba is eljutott, így nem kizárt, hogy a Club Zero is eljut a magyar mozikba.