Nem könnyű közelharcjelenetet koreografálni, jóval több középszerű bunyót láthatunk, mint kiemelkedőt, cserébe a legbénábbakat egy életre megjegyezzük. Legtöbbször a Zs-kategóriás akciófilmekben lehet ilyenekkel találkozni, de ahogy az alábbi lista is bizonyítja, még minden idők egyik legnagyobb rendezőjének is sikerült lemenni egy szint alá.

Street Fighter: Chun-Li legendája (2009)

Az első Street Fighter pusztítóan gagyi volt, mégis kultikussá vált, és legalább egy emlékezetes alakítás volt benne Raul Juliának köszönhetően, a megkésett 2009-es folytatáshoz képest pedig egy Keresztapának tűnik.

Bárki is döntött úgy, hogy a Smallville sztárja, Kristen Kreuk legyen egy harcművészeti akciófilm főszereplője, kirúgást érdemelt volna, mert Kreuk nyilvánvalóan alkalmatlan volt a feladatra, amit a sztriptízklubos leszámolás is jól illusztrál.

A vágás kétségkívül azért ilyen rapszodikus, mert Kreuk képtelen volt meggyőzően mozogni, holott a szerepe szerint a sztriptízrúdon pörögve pörgőrúgja le az ellenfeleit.

Macskanő (2004)

A 2000-es években az X-Men és a Pókember-filmeknek köszönhetően megindult a szuperhősös blockbusterek máig tartó, se vége se hossza áradata. Ezek között azonban voltak szép számmal csúfos bukások is, például a Halle Berry-féle A Macskanő, ami nem véletlenül került be a minden idők 10 legrosszabb szuperhősfilmjét bemutató cikkünkbe.

A csúcspontnak szánt leszámolásjelenet sem okoz csalódást, már amennyiben szörnyülködni szeretnénk. A Macskanő egy nagy hodályban csap össze Sharon Stone főgonoszával, és kapunk mindent a pocsék koreográfiától a fizika törvényeit zárójelező mutatványokon át az ócska CGI-ig, és mindezt úgy, hogy zéró feszültség van a jelenetben.

The Room (2003)

A híres-hírhedt Tommy Wiseau akkora színészi (valamint rendezői, forgatókönyvírói és produceri) antitálentum, hogy arról még egy külön film is készült James Franco főszereplésével A katasztrófaművész címmel. Wiseau eredeti emberiesség elleni bűntette azonban nem ez az alkotás volt (ebben csak cameózott egy közös jelenetben az őt alakító Francóval), hanem a 2003-as The Room címen futó celluloidhulladék, amelynek minden másodperce maga a szekunder szégyen, mégis sokan úgy emlegetik, mint a világ legjobb fércműve.

Talán nem mindenki emlékszik rá, de a Mester fő művében „harcjelenet” is van: a Wiseau által alakított Tommy a legjobb barátjával, Markkal akasztja össze a bajszot, meglöki őt, és kiderül, hogy a mozdulat, amiben látszólag annyi erő sincs, hogy egy kártyavárat ledöntsön, képes egy felnőtt embert a szoba túloldalára repíteni.

Ninja: Silent Assassin (Godfrey Ho, 1987)

Godfrey Ho rövid idő alatt sok nindzsafilmet készített, de a minőség az ő esetében is fordítottan arányos volt a mennyiséggel.

1987-es opuszának csúcsjelenete azzal kezdődik, hogy két fickó egy irodában üldögél öltönyben, amikor egy „nindzsakihívás” érkezik, majd a következő jelenetben már nindzsamaskarában küzdenek a sárga különböző árnyalataiba öltözött ellenfeleikkel. Számtalan, de annál feleslegesebb zoomolás, mesterkélt koreográfia és indokolatlanul sok hátraszaltó tarkítja a rekeszizom-repesztő összecsapást – és akkor a színészi játék ellen beoltott szereplők mimikájáról és dialógjairól még nem is ejtettünk szót.

Gymkata (Robert Clouse, 1985)

Kurt Thomas hat érmet nyert az 1979-es tornászvilágbajnokságon, az 1976-os olimpián is versenyzett, és emiatt valaki Hollywoodban azt gondolta, hogy megvan benne a kellő tehetség ahhoz, hogy a saját akciófilmje főszereplője legyen.

Jonathan Cabot karakterét persze úgy írták meg, hogy testhez álljon, mert ő is olimpiai tornász, akit az amerikai különleges erők kérésére a fiktív Parmistan országába küldenek, hogy részt vegyen egy halálos versenyen.

A film csúcsjelenetében hősünk egy kisvárosban menekül, amikor, hogy hogy nem, éppen egy lólengésre alkalmas alkalmatosságra bukkan. Természetesen felpattan rá, búgócsigaként kezd pörögni, miközben az ellenségek valamiért folyamatosan odalépnek, hogy arcon legyenek rúgva. A taktikai tudás tehát nem volt a legnagyobb erősségük, de a Gymkata nem törődik a logikával. Csak a gimnasztikát akarja dicsőíteni... a halálos gimnasztikát.

Az ír (2019)

A de-aging, vagyis a digitális megfiatalítás a filmipar egyik legellentmondásosabb újítása volt az utóbbi időben, de függetlenül attól, hogy áldás vagy átok-e a médiumra nézve, Martin Scorsese filmje szemléltette, hogy egyelőre csak nyaktól felfelé működik.

A maffiaeposzban vannak jobban sikerült digitális trükkök is, de az a jelenet, amikor Robert De Niro Frank Sheeranje péppé ver egy szerencsétlen boltost, egyszerűen nevetséges. Fájdalmasan vicces látvány, ahogy De Niro, aki papíron egy középkorú férfit játszik, úgy mozog, és úgy próbál fizikai sérülést okozni, mint egy 70-es évei végén járó ember, a boltosnak pedig nem marad más választása, és úgy csinál, mintha komoly verést kapna, és nem egy nyugdíjas csiklandozná.

Via: Far Out