2022 nyarán mutatták be a mozik Baz Luhrmann Elvis című életrajzi filmjét, amelynek az volt a nagy találmánya, hogy a hagyományos biográfiák mára meglehetősen unalmassá vált megoldásai helyett

Végül ugyanez vált a film legnagyobb hibájává is, mivel a legtöbb nézőt egy Elvis-életrajzban valószínűleg nem a totálisan elrajzolt antagonista, hanem maga Elvis érdekelné, a Tom Hanks által életre keltett karakter viszont túlságosan rátelepedett a cselekményre. És őszintén szólva ki a fenét érdekel egy kamuzós szélhámos verziója pont erről a történetről? (Többé-kevésbé ezt fogalmazza meg a PORT.hu kritikája is az Elvisről.)

Kritikánk az Elvisről

Az Elvis nyomokban Elvist tartalmaz

Luhrmann életrajzi filmjében maga a Király néha háttérbe szorul, de ettől még zenés látványosságként prémium minőségű a produkció, főszerepben egy kiváló Austin Butlerrel.

Tovább

Amikor kiderült, hogy nem sokkal a Luhrmann-film után Sofia Coppola is hasonló témában rendez, és hasonlóan szokatlan szemszöget választ, bizakodásra adott okot, hogy ez a szemszög Elvis élete nőjéé, a feleségé, Priscilláé, hiszen egyrészt nagy szükség van fontos női történetekre, másrészt ez objektíven nézve is sokkal érvényesebb nézőpont, mint az „ezredesé”.

Coppola ráadásul forgatott már egy olyan kamasz lányról, aki csak sodródik az eseményekkel, és aki valami nála sokkal nagyobba keveredik.

Ez volt a 2006-os Marie Antoinette, amelyben anakronisztikus popzene és kicsattanó látványvilág közepette mutatta be a szigorú udvari előírások és a nyomasztó kötelezettségek között őrlődő, szerencsétlen sorsú királynét.

A rendezőnő ezúttal maga a főhős, Priscilla Presley memoárja, az 1985-ben megjelent Elvis és én alapján dolgozott, és egy elég erőteljes gesztussal a két embert a középpontba állító címet Priscillára változtatta – ezzel is jelezve, hogy ezúttal nem a Király, még csak nem is a házaspár, hanem

egyedül a nő meséje az érdekes.

A Priscillában ezenkívül is számtalan beszédes szimbólumot találunk. Nagyon szép megoldás például, hogy Elvis szerepére a direktor azt a Jacob Elordit választotta, aki nem kevesebb mint 15 centivel magasabb, mint az énekes volt – még jobban ráerősítve ezzel arra a kontrasztra, ami a megismerkedésükkor már 24 éves felnőtt férfi és a főhősnő, egy 14 éves kislány között fennállt.

Coppola nagyon gazdagon használja ezenkívül a színszimbolikát is azzal, hogy a film németországi jeleneteinek a színvilága kifejezetten sötét (egy itteni amerikai katonai támaszponton ismerkedett meg Priscilla Elvisszel, és itt volt kénytelen magányosan epekedni a szerelme után, mikor az hazatért az Államokba), majd amikor a szerelmesek újra egyesülnek a memphisi Gracelanden, a sztár pompázatos birtokán, a látvány jól észrevehetően világossá és szellőssé válik.

A színek a filmben abból a szempontból is fontossá válnak, hogy sok más mellett annak lesznek az eszközei, ahogy Elvis leuralta Priscillát. Nem engedi, hogy a lány bohókás mintás és virágos ruhákat hordjon, hanem a saját ízlésének megfelelő kékbe kényszeríti (a kék Szűz Mária, azaz a Szűzanya színe, és a mélyen vallásos férfi életében nagyon fontos szerepet töltött be az addigra már elveszített édesanyja, így itt egyszerre dolgozhatott a tudatalatti és a rendezői szándék);

De a filmbeli Elvis egész kommunikációja arról szól, hogy az uralma alá akarja vonni a lányt: igen jellemzően még a kezét sem megkéri, nem teszi fel a „hozzám jössz feleségül?” kérdést, csupán kijelenti, hogy

„összeházasodunk”.

És akkor arról az igen beszédes metaforáról még nem is beszéltünk, hogy Gracelandre érkezésekor a férfi megajándékozza szerelmét egy kis ölebbel, akit a lány úgy kap meg, hogy az állatka egy körbekerített kis karámban várja.

Ahogy talán ennyiből is látszik, Sofia Coppola a témában eleve magában rejlő bulvár bombasztikusságát elkerülve, nagyon finom megoldásokkal mutatja be Elvis és Priscillia kapcsolatát, érzékeny portrét rajzolva a kamasz lányból egy csapásra feleséggé, majd anyává váló főhősnőről. De fájdalom, az alkotó sajnos eközben átesik a ló túloldalára, és filmje túlontúl visszafogott – mondjuk ki:

unalmas lett.

Nemcsak az a baj, hogy Coppola nagyon ráérősen mesél, és túl hosszúra nyújtja a felvezetést, de az is, hogy később sem tudja érdekeltté tenni a nézőt. A filmben szinte nincs semmi konfliktus, hiszen Priscilla mindig behódol Elvisnek, illetve amikor már nem, az későn érkezik.

Nem látjuk az önállósodás, öntudatra ébredés fokozatait, így jellemzően még az is minden feszültségtől mentes, ahogy a nő végül elhagyja a férfit.

És a legrosszabb, hogy mintha közben maguk a színészek is unatkoznának – holott az Elvist megformáló Jacob Elordi az egyik legizgalmasabb fiatal színész ma, akár Eufória-beli, akár a Saltburnben nyújtott alakítását vesszük. A Priscilla egyetlen találata így maga a koncepció (az újfajta szemszög) marad, pedig biztosak vagyunk benne, hogy ebből az alapanyagból valami sokkal izgalmasabbat is ki lehetett volna hozni, hiszen a két ember kapcsolata kifejezetten viharos volt.

Szóval a hiba nem Priscilla Presley, hanem Sofia Coppola készülékében van.

Még több Jacob Elordi

Saltburn - Üres blöff vagy provokatív mestermű?

Nagy felhördülést keltett az Ígéretes fiatal nő rendezőjének új filmje, és pont ez volt a cél.

Tovább