Az angol beteg (1996)

Hát igen, gróf Almásy László valóban sivatagkutató és nyelvész volt, világlátott, nagy tudású ember, aki egyrészt nem volt olyan jóképű, mint az itt őt játszó Ralph Fiennes, másrészt a világháború alatt történetesen nem a briteknek, hanem a németeknek dolgozott, ha minden igaz, még gróf sem volt, és melegként nyilván nem folytatott viszont egy angol arisztokrata feleségével. Ha ezektől az apró részletektől eltekintünk, akkor Anthony Minghella filmje elsősorban egy szép történelmi tablót és még szebb tájakat, illetve nagyon szép és tehetséges színészek nagyon szép alakítását kínálja nekünk. Más szóval

Az angol beteg lassan, de biztosan belesüllyed saját szépelgésébe,

veretes képeibe és alakításaiba, miközben ahogy halad előre a többi idősíkon játszódó történet, úgy válik egyre vontatottabbá és végső soron egyre unalmasabbá. Az Amerikai Filmakadémia vevő volt erre a kétségkívül magas szakmai színvonalra, így nem csoda, hogy a film készítői rendkívüli díjesőt tudhatnak magukénak: 7 Oscart (legjobb film, rendező, operatőr, női mellékszereplő, jelmeztervezés, hang, vágás és filmzene), valamint 5 BAFTA- és két Golden Globe-díjat.

Tágra zárt szemek (1999)

Lehet egy olyan film unalmas, amelynek hősei inkognitóban orgiákra járnak? Bizony lehet! Stanley Kubrick munkásságára aligha lehet azt mondani, hogy unalmas – bár a 2001 - Űrodüsszeia (1968) szerepelt már hasonló listákon –, de tény, hogy a rendező nem szereti elsietni sem a filmjei forgatását, sem a történeteit. A Tágra zárt szemek alaphelyzete is kifejezetten izgalmasan hangzik az akkor a való életben is egy párt alkotó Tom Cruise és Nicole Kidman főszereplésével készült filmben, akik egy párkapcsolati válságban élő házaspárt alakítanak, akik újra meg akarják találni a szexuális izgalmat, de nem akarnak egymáshoz hűtlenek lenni.  

Minden titokzatos és rejtélyes körítés, maszkok, álruhák, kufircoló mellékszereplők ellenére ennyi a történet,

a nézőket pedig elriasztotta a film hideg formalizmusa és idegen, álomszerű hangulata. Kubrick hattyúdala – ez volt a legendás rendező utolsó filmje – azt ígérte, hogy bepillantást nyújt Hollywood egyik akkori legmenőbb párjának ki nem mondott titkaiba, ám ehelyett egy lassú tempójú tanmesét tett le az asztalra arról, hogy nem illik félrelépni.

Straight Story - Az igaz történet (1999)

Íme, a paradoxon: ez David Lynch egyszerre legszerethetőbb, ugyanakkor legunalmasabb munkája, ami annyira nem jellemző a rendezőre, hogy olyan, mintha nem is ő csinálta volna. Hőse a nagyszerű veterán színész, Richard Farnsworth – akihez csatlakozik a lányát alakító Sissy Spacek –, a valós Alvin Straightet alakítva, aki átkelt az Egyesült Államokon egy fűnyírón, hogy meglátogassa nagybeteg bátyját. Igen, egy olyan fűnyírón, amin ülés is van,

óránként öt mérföld körüli sebességgel haladva,

ami egyben azt is mutatja, hogy milyen sebességgel halad előre a narratíva. Egy másodpercig sem állítjuk, hogy rossz filmről van szó, Lynch pedig meglepő érzékenységről és empátiáról tesz tanúbizonyságot, de ha alig történik valami, akkor bizony a néző mocorogni, majd unatkozni kezd.

Brokeback Mountain – Túl a barátságon (2005)

Ebben a rendhagyó westernben két, zord munkákhoz szokott cowboy a festői szépségű Brokeback-hegyen talál egymásra a barátságban, majd egy ennél is mélyebb kapcsolatban. Nyár végére azonban el kell hagyniuk a hegyet, és útjaik elválnak. Ennis (Heath Ledger) Wyomingban marad, és feleségül veszi gyerekkori szerelmét, aki két gyermeket szül neki. Jackre (Jake Gyllenhaal) pedig Texasban figyel fel a rodeó királynője, Lureen Newsome. Kapcsolatuk házassággal folytatódik, egy fiuk születik, Jack pedig apósánál kap állást. Négy év telik el, amikor Ennis és Jack ismét találkoznak, és küzdelmesen igyekeznek fenntartani a kettőjüket összekötő titkos kapcsolatot. Ang Lee három Oscar-díjjal jutalmazott filmjét több közel-keleti országban és Kínában is betiltottak a homoszexualitás nyílt ábrázolása miatt – de a két főszereplő nagyszerű alakítása mellett jó eséllyel maga a téma tette igazán ismertté. Merthogy maga a cselekmény olyan vékonyan van felvázolva és olyan lassan csordogál, hogy önmagában bizony kissé unalmas lenne.

Az esemény (2008)

Az eseménynek nincsenek előjelei, váratlanul éri Amerikát. Néhány pillanat leforgása alatt az emberek magatartásában gyökeres változás áll be. Senki sem tudja, mi okozta ezt, valami újfajta járvány sújtja az emberiséget? A biológiatanár Elliott (Mark Wahlberg, aki később azt nyilatkozta, sosem értette, miről szól a film) számára az a legfontosabb, hogy a feleségével együtt biztonságos helyet találjon, ha egyáltalán létezik ilyen. Igaz, a házassága éppen válságban van, ám a feleségével úgy döntenek, hogy együtt menekülnek.

Ez az a film, amit egyszerűen kínos végignézni,

amit még az alkotók is gyűlölnek, és amibe beleroppant M. Night Shyamalan karrierje – igaz, azóta visszakapaszkodott. Ekkor derült ki, hogy talán nem is az a csodagyerek, aminek addig hittük, sőt, épp az ellentéte, csak volt néhány jó ötlete – ennek a filmnek az alapötlete például katasztrofálisan rossz. A filmről a fene sem tudja, micsoda, csupán annyi bizonyos, hogy nézhetetlen, és ahhoz képest, hogy elvileg horror, dögunalmas.

Az amerikai (2010)

Anton Corbijn először a legmenőbb zenekarok fotósa lett, majd a világ egyik legismertebb kliprendezője a maga korában, aztán vágott bele a filmkészítésbe. Corbijnt korábbi munkái is arra predesztinálták, hogy ne elsősorban a történettel, hanem a látvánnyal, a hangulattal és úgy általában az összhatással foglalkozzon. Az összhatásért ezúttal egy apró – és valódi – középkori olasz városka felel, lakóinak száma 123, ahol hősünk, az ízig-vérig amerikai bérgyilkos, Jack (George Clooney) egy balul elsült akció után meghúzza magát, miközben új megbízásra és egy új fegyverre vár, és ahol életvezetési tanácsokat kap a barátságos helyi paptól. A rendező, aki Rowan Joffe forgatókönyvéből dolgozott, nem sieti el a dolgát: centire kimér, tökéletesen megszerkeszt mindent, és megteheti,

mert ez igazából nem egy krimi, hanem egy élete fordulópontjához érő férfi története.

Amiről, ha lebontjuk a fegyvereket és szép nőket, szépen kiderül, hogy önmagában nem igazán izgalmas.

Ízek, imák, szerelmek (2010)

Liznek (Julia Roberts) mindene megvan, amiről csak egy nő álmodhat: férj, ház, sikeres írói karrier, ám ő mégis boldogtalan, és hirtelen elhatározásból elköltözik otthonról, kilép a házasságából. Viszonyt kezd egy nála jóval fiatalabb színésszel (James Franco), de igazából ez sem elégíti ki. Világ körüli útra indul. Olaszországban felfedezi az élet örömeit, Indiában a szellemét és a lelkét ápolja, mígnem Bali szigetén megtalálja a belső egyensúlyát. Ráadásul találkozik egy bohém brazillal (Javier Bardem).

Ami egy olyan nőről szó, akinek uncsi az átlagos élet, ezért utazgat, kajál és pasizik, miközben önmagát keresi. Tény, hogy Julia és a pizza jelenete igazi klasszikus, de ez ettől még nem egy igazi történet, csak sok egymásba fűzött, önmagában aligha izgalmas epizód.

Az élet fája (2011)

„Kétféle utat járhatsz be, a természetét, vagy a hitét!” – mondja az anyuka fiainak, és már itt egy kicsit elveszítettek minket. Akkor most Terrence Malick egyébként gyönyörűen fényképezett, valóban különleges hangulatú filmje a gyereknevelésről szól? Arról, hogy a srácok inkább a szigorú Brad Pittel vagy a kedves Jessica Chastainnel akarnak lenni, vagy az élet eredetéről?

És ha az élet eredetéről, akkor egyben az univerzum eredetéről is?

És ha arról, akkor Malick ezzel akar is mondani valamit, vagy csak talált egy csomó gyönyörű felvételt vulkánokról és egyéb természeti jelenségekről, aztán azt gondolta, hogy ezeket egyszerűen MUSZÁJ felhasználnia? Igaz, a rendező más filmjeiben is hajlamos szembe- vagy egymás mellé állítani természetet az emberrel, de ott néha még értettük, mit akar és hová tartunk, de az is lehet, hogy itt egyszerűen csak elmélázott. De nagyon!

Melankólia (2011)

Aki ismeri Lars von Trier filmjeit, azt általában szereti is őket, pedig a dán kultuszrendező gyakran teszi próbára nemcsak a színészeit, de a rajongó nézőket is. A Melankólia von Trier az Antikrisztussal kezdődő és a Nimfomániával végződő ún.  Depresszió-trilógiájának középső darabja, ahol

a rendező a depresszióval való küzdelmét próbálta meg feltárni

a két főszereplő lánytestvér (Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg) eltérő karakterein keresztül. Innen már sejteni lehet, hogy nem közönségbarát darabról van szó, de a történet dramedyként indul egy házassággal és az érintettek ünneplésével, hogy aztán tragédiaként végződjön, mert a címbeli kisbolygó a Földbe csapódik, és elpusztít minden életet. Aminek tulajdonképpen örülünk, mert feszengve vártuk ki a 136 perces játékidő végét. Merthogy mások depressziója nem mindig szórakoztató, sőt!

Transzcendens (2014)

Dr. Will Caster (Johnny Depp) a mesterséges intelligencia legelismertebb szakértője ötvözi a világ összes tudását az emberi érzelmek teljes skálájával. Kísérletei miatt egy radikális szervezet merényletet követ el ellene, aminek következtében Caster az általa kifejlesztett gép tesztalanyává válik. Caster felesége, Evelyn (Rebecca Hall) és legjobb barátja, Max (Paul Bettany) úgy döntenek, hogy a haldokló Will tudatát feltöltik a gépbe. A következményekre azonban senki sem számít. Bár a film jóval mások előtt kezdett el boncolgatni egy olyan témát, ami igazából napjainkra lett igazán aktuális és a közbeszéd tárgya,

készítői nem tudták eldönteni, hogy valóban milyen műfajon belül mozogjanak:

suspence, thriller, sci-fi, dráma vagy kísérleti film legyen a fő csapásirány, így sokszor toporognak egy helyben, miközben olyan dilemmák sorát dobják fel, amikre láthatóan maguk sem tudják az egyértelmű választ. Ami pedig Deppet illeti, akárhogy is szeretjük, azt már az első percben sem hisszük el neki, hogy egy briliáns elméjű techguru.

Időcsavar (2018)

Meg Murry (Storm Reid) egy átlagos iskolás, aki sok társához hasonlóan nehezen tud beilleszkedni. Két világhírű fizikus lányaként, akárcsak öccse, különösen intelligens, és ritka tehetség birtokosa, ám erre még nem ébredt rá. Helyzetét csak bonyolítja, hogy édesapjának nemrégiben nyoma veszett. Mikor megismerkedik három isteni lénnyel – Mrs. Mejjikkel, Mrs. Mijazzal és Mrs. Kivel –, együtt indulnak vakmerő utazásra, hogy felkutassák az apukát. A film Oprah Winfrey szerelemgyermeke volt, aki fontos szerepet is kapott a Madeleine L'Engle regénye alapján készült moziban, az viszont kevésbé volt szerencsés, hogy a könyvben eredetileg fehér karaktereket „megszínesítették” – többek között az Oprah által játszottat is. Ez önmagában még nem lett volna probléma, bár sokan reklamáltak miatta, a gond az volt, hogy bár rengeteg minden történhetett volna, a történet nem halad abban a tempóban, ami képes elszórakoztatni minket, mert az alkotókat lekötötték a mindenféle bohókás, de sajnos sokszor idegesítő karakterek.