„Égig érő köszönet, de rohadjatok meg” – Interjú Hajdu Szabolcs rendezővel

Megírtam egy párkapcsolati elszakadástörténetet, amely ezzel párhuzamosan meg is történt velünk a feleségemmel. Félelmetes volt ez a visszaható fikció.

 

Forrás: Tövissi Bence

Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának utolsó része, az Egy százalék indián is látható már a mozikban. Mindhárom darab színházi előadásként indult, de az író-rendező-színész azt érezte, filmként konzerválja mindegyik történetet, hogy összefüggéseiben lehessen követni a magyar középosztály életközepi válságáról szóló darabokat. Az Ernelláék Farkaséknál a gyerekneveléssel kapcsolatos vitákról szól, a Kálmán-nap az intimitás hiányáról, az Egy százalék indián (2024) pedig az örökölt magatartási modellekről – az identitásra, a hímsovinizmusra és a feminizmusra fókuszálva. Az Egy százalék indián szereplői hasonlítanak a két korábbi sztori szereplőire, de nem azonosak velük. Hajdu Szabolccsal beszélgettünk.

 

– Az Egy százalék indián volt az utolsó párkapcsolati filmed, és itthon nem is akarsz dolgozni, nyilatkoztad. Ennek financiális oka van?
– Nem feltétlenül. Ha az ember el akar mondani valamit, akkor azt így vagy úgy elmondja. Megcsináljuk színházban, független filmben, YouTube-csatornán, bárhogyan. A művészi munkámra, mint vágyott karrierre gondolni 50 évesen – erre már nincs szükségem. Megtörtént jó ideje, amire vágytam 18-20 évesen: nagy sikert elérni, nagy fesztiválokon részt venni. Ezek nem adtak annyit, hogy fűtsenek tovább. Rengeteget kapok viszont a közönséggel való találkozástól. Nem vagyok bezárva filmes vagy színházi burokba. Egy ideje sokkal fontosabb nekem, hogy emberektől hozzuk a történetet, és oda is visszük el. Ezáltal megértjük a helyünket, a szerepünket. A személyes fejlődésem fokozata, hogy úgy érzem, ezt is kimaxoltuk, és másik irányba kell fordulnom. Nagyobb váltás kell annál, mint, hogy csináljak egy másik független filmet kicsit más formában.

– Mi a váltás? Mit szeretnél csinálni?
– Erről még nem szeretnék beszélni. Nem kapcsolódik Magyarországhoz, mert közeget is kell váltanom ahhoz, hogy át tudjam mosni magamat.

– Nem akarok barkochbázni, de azért a kultúrához köze van?
– A kultúrához, igen.

– Akkor beszéljünk a trilógiáról. Miért akartad, hogy az előadásokból filmek is készüljenek?
– Ezek a történetek úgy lesznek hasznosak, ha szépen becsomagolom, konzerválom, és összefüggéseiben lehet majd látni a teljes folyamatot, amely nyolc évet ölel át. Évek múlva, ha veszi rá valaki a fáradságot, és megnézi, megkapja egyben ezt a merítést.

– Egy interjúban arról beszéltél, ahhoz, hogy ezeket a kis költségvetésű filmeket sok ember láthassa, annyi pénzt kéne költenetek, mint a mozi teljes büdzséje.
– De még így is sokkal többen nézik meg, mint ahányan a színházban. Csak a Kálmán-napot az első két hétben többen látták, mint a hat év alatt, amióta játsszuk – a 160. előadás környékén járunk. Filmként meg már bármikor elővehető. Jön a streaminglehetőség is, utána a nemzetközi forgalmazás. Ráadásul a filmnyelv extrája: a közeli kép, amit még a lakásszínházi méretekben sem látni. A moziban minden nagyon végérvényes, valóságként kezeled, a színházban meg eljátsszák a színészek a történetet.

– Változtattatok bármit a filmre?
– Szinte semmit, egy-egy helyen kiszedegettem szövegeket belőle.

Forrás: Tövissi Bence

 

– Az utóbbi időben többször forgattál szlovák filmekben, támogatták is a mozijaidat, például a trilógiát. Sőt, tanulsz szlovákul. Miért kötődsz ennyire a szomszédos országhoz?
– Az első kapcsolat még jó tíz éve, a Délibáb című filmem idején alakult, ahol ment a hercehurca, hogy támogatják-e a filmet itthon. Végül a szlovákiai magyar producer-, rendező barátom, Prikler Mátyás javasolta, pályázzunk Szlovákiában. Kaptunk is pénzt. A trilógiánál újra előjött ez a lehetőség. Bár volt némi svájci segítségünk, hivatalosan a Szlovák Audiovizuális Alap támogatta a filmeket. Elég sok magyar mozit segítenek egyébként, például a Magyarázat mindenre címűt vagy a Külön falkát, illetve Nemes Gyula moziját. Közben Mátyás, a filmek producere, rendezőként elhívott a Hatalom című filmjébe. Egy félig szlovák, félig magyar politikai ügynökfigurát játszottam. Ehhez meg kellett tanulnom szlovákul, és gondolom, látták a helyiek, és szerződtettek egy másik filmbe, ahol már szlovák embert játszom.

– Azért nem kapsz magyar állami támogatást, mert nem pályázol, ezt több helyen deklaráltad. De miért nem pályázol 14 éve?
– Az autonómiát fontosnak tartom, a személyeset és a közösségét is, amelyhez tartozom. Amikor a 2010-es évek elején megvonták a filmes közösségnek önrendelkezési jogát, úgy éreztem, innentől nincs miről beszélni. Kiszolgáltatottá válik az ember, ha nincs beleszólása abba, hogy mi történjen a mozijával. Nem akartam ehhez asszisztálni. Ezt elég sokáig tartottam . Mostanában pedig azért nem pályázom állami pénzekre, mert nem tudom, kivel legyek szolidáris – magamon kívül.

– Ezt hogy érted?
– Közösségi emberként sokáig szolidáris voltam a kollégáimmal. Áldozatokat is hoztam, és nem pályáztam. Azt hittem, ezt biztosan követik majd, de nem így történt. Szóval nincs kivel szolidárisnak lennem. A másik oka pedig az: ha kapsz támogatást a magyarországi rendszerben, a bevétel visszamegy a támogatóhoz. Ennek semmi értelme egy ilyen kisfilmnél, és nem is motivál. Nagyfilmnél segítség lehet, ott azért nagy pénzekről van szó. De ilyen kicsinél ezt a pénzt könnyebben össze lehet rakni függetlenként, ráadásul nem kell visszafizetni.

Forrás: Budapest Film

 

– Az egyik állandó színészed, Gelányi Imre azt nyilatkozta: országos cimborák vagytok évtizedek óta Szabó Domokossal hárman, mindannyian Debrecenből jöttök, nagyjából hasonló korú gyerekeitek vannak, a gyereknevelés mindig téma volt köztetek, ahogy a párkapcsolati kérdések is. Ha belekezdtek egy új projektbe, fotózzátok egymást, neveket adtok a figuráknak, és a történetet alakítjátok. Ha Debrecenben megy valamelyik darabotok, mindannyian elkezdtek hajdú-bihari tájszólásban beszélni. Közös nyelvetek van.
– Igen, ez így van, és nemcsak a nyelv közös, hanem a történetek is. Nekünk ez a normalitás, amit mondjuk az Egy százalék indiánban látunk. Ez egyfajta „így jöttem, így jöttünk” film. A gyerekkorunk ebben zajlott. 50-60 ember történetéből, szavajárásából, motívumaiból, mondataiból, karaktereiből raktuk össze, és ráhúztuk a történet szereplőire.

– A legnyomasztóbb és egyben szánalmas karakter, Rajmund az Egy százalék indiánban, amelyet pont Gelányi játszik. Bántalmazza a nála jóval fiatalabb feleségét, Csibit, vérplazmát ad és orvosi kísérletekben szerepel pénzért, hímsoviniszta és féltékeny. Ez így ismerős?
– A Rajmundhoz kapcsolódó világ mindhármunknak nagyon közös, egy másodperc alatt kapcsolunk át a karakterébe. Imre és az én szüleim nagyon hasonló közegből jöttek, még a mi baráti körünkben is többen ilyenek, Rajmundok sokasága.

– Akkor ez neked nem annyira nyomasztó?
– Semennyire. Nekem ez nem extremitás. Sőt, sok esetben kifejezetten szórakoztató.

– Melyik része?
– Rajmund hülye okoskodásai, szavajárásai. Amikor például kötözködik, másnap meg – a maga módján – próbálja exkuzálni magát az előző napért. Meglátod benne az embert. Ráadásul ismerjük ezeknek az összeszedett történeteknek a végkifejletét is. A karakterek életének folytatását is.

– Az Egy százalék indián az egyik szélsőjobbos barátjuk temetése után kezdődik… Szóval ti tudjátok, kinek a temetése következne?
– Pontosan. Például, hogy mi lett Rajmunddal és Csibivel.

– És mi lett?
– Hát annyit mondhatok, hogy Csibi szervezi Rajmund temetését, és nem fordítva.

– Hol kapcsolódsz be íróként a történetbe?
– Ha sok mindent összegyűjtöttünk a színészekkel, és eléggé tág struktúrát látok magam előtt. Ha csak a férfisovinizmusról beszélnénk, a bántalmazott nőkről, azt eléggé szűkösnek és hervasztónak érezném. A cél az, hogy markoljunk egy nagyot az élet teljes egészéből, és persze útközben sok minden kihullik az ujjaink között, de még mindig elképesztően sokféle dolog marad ott, és ezekből az ottmaradt elemekből próbálunk létrehozni egy rendszert.

– A sajtóvetítés után említetted, Bach-fúgákat veszel mintának a történet megírásakor. Miért?
– A struktúrák kialakításában segít nekem a zene. Egyrészt a nagy elemek egymáshoz való viszonyában, úgy követik egymást a nagy ívek a történetben, mint a zenében. Másrészt a kicsi jeleneteken belüli ritmusok felépítését támogatja. Egy fúgában látni, hány ütemen át hova jut el Bach. Ez az óraműszerű pontossággal létrehozott szerkezet jól integrálható. Mondok egy példát. Az Egy százalék indián első jelenetében két nő beszélget, és tulajdonképpen elhangzik az összes motívum, amely később a filmben megjelenik. Megtudjuk, hogy Mexikóba utazna András és Zsuzsa, de a lánynak fogalma sincs, mit fog ott csinálni. Beszélnek Rajmundról, így tudjuk, később ott valami probléma lesz. Szó esik a harmadik pár férfitagjáról, Árpiról és a kölcsönkéréseiről – ez ugyancsak egy újabb szál. A film további részében pedig ugyanúgy, mint Bach a fúgákban, elkezdjük ezeket a motívumokat vezetgetni, modulálgatni.

– Minden filmedhez van valamilyen zenei alap?
– Már elég régóta így írom a történeteimet. Az Ernella meg a Kálmán-nap is szonátára és fúgára épül.

– Mindig Bachot használsz?
-– Ezekben igen. De most valami teljesen mást kezdtem el használni az új anyaghoz. Minden szempontból metódusváltásra van szükség ahhoz, hogy új forma jöjjön létre.

Forrás: Big Bang Media

 

– Az Egy százalék indiánban megjelenik a trilógia első része, az Ernelláék Farkaséknál. A szereplők arról beszélgetnek, jó film-e. Intertextuális kikacsintás?
– Ha az lenne, akkor csak megemlítenénk, de ez egy hosszabb jelenet, és ugyanolyan funkciója van, mint az összes többinek a filmben: az utolsó előtti pillanatban kiléptessük a nézőt és a történetet abból, amelyben addig járt. Majd visszatérhetünk oda. Az Indián a trilógia befejező része, az Ernelláék meg a kezdő. Az ezen való ironizálás a megkérdőjelezése tulajdonképpen az egésznek, amit itt művelünk. Szerintem fontos alkotói reflexió. Más filmjéről nem akarok ironizálni. Amúgy Shakespeare-től Moliere-ig sok író beidézte már magát egy későbbi drámájába.

– „Nincs annál hatásosabb, mint a saját valóságuk szemtanújává tenni az embereket egy filmmel. Felismerik, beazonosítják a mindennapos problémáikat úgy, hogy csak áttételesen van róluk szó. Sokkal többet ér, mint tanácsokat osztogatni.” – nyilatkoztad. Volt, aki megnézte a trilógia valamelyik történetét, és azt mondta, hogy kösz, most valamire rávilágítottál, amit máshogy kellene csinálnom? Vagy éppen azt kifogásolta, miért raktad bele az életét a filmedbe?
– Ha játsszuk vagy vetítjük, szinte mindig sokan jelzik egyiket vagy másikat. „A miért raktad bele a filmbe az én sztorimat?” azért visszás, mert ez nem az ő története, csak azt hiszi. Mivel ez elég nagy merítés, statisztikailag jól leképezi azt, hogy miben élünk. A kedvenc visszajelzésem az egyik barátomtól jött nemrég, aki megnézte a három filmet egymás után, és küldött egy üzenetet, hogy „szép dolgokat lehet elmondani mindegyikről, meg égig érő köszönet, de rohadjatok meg.” Tehát így együtt.

– Van benne olyan rész, amely a saját történeted?
– Inkább motívumszinten kerül bele ez vagy az. Például, hogy valóban volt egy mexikói vonal nálam is, mint Andrisnál, akit játszom. Azaz tanítottam Mexikóban. A téma az életemből való, de nem abban a rendszerben, mint a moziban. Tulajdonképpen elhagytuk az országot a valós életben is a volt feleségemmel, Orsolyával, de Amerikába mentünk. Az is megtörtént, amit mesélek a gyerekkoromból, krumplit húztunk az ujjunkra, és kalapáccsal ütöttük, hogy ne kelljen edzésre mennünk. A valódi karakterem valószínűleg jobban hasonlít a Szabó Domokos által játszott bizonytalan, álmodozó, csalódott figurához. Bár nem vagyok biztos ebben sem. A szerep, amit magamnak írok, leginkább arról szól: körülbelül kiket tudok eljátszani. Ugyanez a helyzet a többieknél is. Nyilván az erőszakos Rajmundot alakító Gelányi Imre sem olyan a magánéletében, mint a történetben. Ő egy gyám, és gyerekekkel foglalkozik.

Forrás: Tövissi Bence

 

– Van olyan rész a filmből, amely utólag megtörtént veled?
– Az elszakadás, az elválás problematikája már lebegett a történet megírása előtt is a kapcsolatunkban a feleségemmel, pont, mint a Kálmán-napban. De íráskor egyáltalán nem tudatosult bennem, hogy ez merre halad. Ezért is gondolom fontosnak, hogy a trilógia részei egymás mellett állnak. A párkapcsolat jelenlegi stációjában az ember nem feltétlenül látja a következő fázist. Végiggondoltam ezeket a helyzeteket, és gyakorlatilag megírtam egy elszakadástörténetet. Miközben ezt írtam, ezzel párhuzamosan meg is történt velünk. Félelmetes volt ez a visszaható fikció.

– Bár nem akarsz több párkapcsolati drámáról történetet írni, de foglalkoztat a saját korosztályod, az ötveneseké?
– Természetesen igen, de nagyon bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban, mert mivel élem, nem látok rá. A folyamatokat meg a szituációkat próbálom megérteni. Úgy tűnik, sokan maradnak egyedül az 50-es éveikre, majd próbálnak új szerepeket, identitást találni. 8-10-15 identitást kell nekünk váltani egy életen át, miközben az előző generációknak nem volt erre szükségük. Azt hiszem, ez nagyon kimerítő.