Látogatóba jön a Führer bácsi. Melegen üdvözli régi jó barátját, Aput, szívhez szóló bókkal köszönti Anyut (már rég elváltak volna, ha Hitler nem kényszeríti őket arra, hogy együtt maradjanak). Ezután intéz pár kedves szót a szépen kiöltözött lurkókhoz is, akik angyalian mosolyogva sorakoznak fel előtte (mind a hat gyereket a saját szülei fogják meggyilkolni). A kilenc éves Helmut (mekkorát nőtt!) felolvassa iskolai dolgozatát arról, hogy a háborút a zsidók kezdték. Aztán gyermeki ártatlansággal azt is hozzáteszi: „A németek még sosem nyertek meg egy kétfrontos háborút!”

A következő snitt már a címszereplő (Robert Stadlober) arcát mutatja a Goebbels: A manipuláció művészete című film jelenetében. Úgy fagy a propagandaminiszter arcára a mosoly, mint a három napja nem alvó lövésznek, amikor megtudja, hogy elfogyott a Panzerschokolade. Hiszen épp a saját fia kotyogta ki hangosan a halk részt, amiről az egész náci vezérkar sem hajlandó beszélni. Amit valahol mélyen maga Goebbels is tud, de még saját magának se vallaná be: a Harmadik Birodalomnak hamarosan lőttek.

A film pedig életre kel: ebben a pillanatban már nem egy szerény költségvetésű tévés történelemleckét nézünk, hanem egy valódi tragédiát egy hús-vér emberről, aki nemcsak szeretett Führerje (Fritz Karl) ellenségeivel, hanem saját józan esze ellen is hadakozott. 

Végül aztán sikerült végeznie a magában elnyomott épeszű emberrel. Nagyjából a lepcses gyerekeivel egyszerre.

A modern propaganda eredettörténete

Joachim Lang német rendező filmje az 1938-as Anschlusstól egészen a nácik 1945-ös bukásáig mutatja be a Harmadik Birodalom propagandagépezetének evolúcióját annak karmestere, Joseph Goebbels szemein keresztül. A koncepció időszerű, de kockázatos: a kritika és a közvélemény általában roppant érzékeny azokra az alkotásokra, amelyek náci vezetőket tesznek meg főszereplőnek, hiszen bizonyos mértékben mindenképp humanizálódnak a vásznon. Megérdemel ilyesmit egy olyan szörnyeteg, mint Hitler? Na és Goebbels?

Lang tisztában van a dilemma súlyával. Filmjét hosszas feliratsorozattal kezdi, amelyben elismeri: „[Ez a film] az elkövetők perspektíváját mutatja be. Ez kockázatos, de szükséges. Csak a közeli vizsgálat által lehetünk képesek lerántani a maszkot a történelem legnagyobb gonosztevőiről, ezáltal lefegyverezve a jelen demagógjait”. Nyilván nem túl elegáns egy rendezőtől személyes magyarázkodással kezdeni filmjét, de ebben az esetben talán érhető. Hiszen még olyan megkerülhetetlen klasszikusok, mint A bukás is kaptak hideget-meleget, amiért ilyen visszataszító főszereplőt állítottak középpontba.

A rendező óvatoskodása nem is itt, hanem a film többi részében lesz zavaró. Lang tiszteletre méltó, mély kutatómunkát végzett, hogy minél pontosabban ábrázolhassa az eseményeket, ám a hitelességhez való ragaszkodás a filmélmény rovására megy. A párbeszédek gyakran élettelenek, túl sokat mondanak, túl keveset mutatnak: a film cselekménye el sem indul rendesen addig, amíg egy visszaemlékezős jelenetben Goebbels el nem magyarázza saját szerepét és „teljesítményét” a Harmadik Birodalomban. 

A némileg megúszós film így félsikert arat az alacsony költségvetést kipótló archív felvételek gyakori használatával is. Egyik oldalról roppant tanulságos és érdekes látni a Harmadik Birodalom meghatározó mozgóképeit a megrendezésük eljátszott történetével párhuzamosan. Így értjük meg, hogy Goebbels félelmetesen profi volt a néphülyítésben, és hogy nem véletlenül használják az általa bevezetett manipulációs módszereket a médiában még manapság is. Ez a dinamika azonban a kétórás játékidő alatt megszokott rutinná válik:

mintha Lang azért nyúlna újra és újra vissza a szárazabb, tévéfilmesebb, féldokumentumfilmes módszerhez, mert nem meri, vagy nem tudja kreatívabb ötletekkel kitölteni a játékidőt. 

Az ember a hazugságok mögött

Azonban Stadlober jó színész, Goebbels pedig vitán felül érdekes karakter, így minden óvatoskodás és korlátozó körülmény ellenére A manipuláció művészete időről időre életre kel. Szemléletes például a miniszter háború előtti bemutatása, amikor még kevésbé viselkedett egy végzete felé masírozó megszállottként, mint menő producerként. A történelemhű ábrázolásból az derül ki: a férfi élvezte, hogy sütkérezhet a rivaldafényben, sztárokkal lóghat, filmeket csinálhat, folyamatosan csalhatja a feleségét.

Igen, mindvégig támogatta Hitler vízióját, ám valószínűleg szívesebben élvezte volna tovább a magaséletet ahelyett, hogy a háború meg a népirtás szervezése miatt aggodalmaskodjon.

A film ívét, gerincét az a folyamat adja, ahogy Goebbels szép lassan átcsúszik a gondtalan hedonizmusból a kétségbeesett, öngyilkos megszállottságig. Jönnek az újabb és újabb kihívások, folyamatosan kapja az ukázt Hitlertől: először az Anschlusst kell eladnia a német népnek, majd a háború kirobbantását, aztán a második front megnyitását az oroszokkal szemben. Ezek egyre kevésbé racionális döntések, így a propagandaminiszter feladata egyre nehezebb: groteszk, ám megkapó nézni, ahogy egyre nagyszabásúbb, egyre profibb propagandával csihol diadalt és lelkesedést az elhibázott döntésekből.

Nemcsak azért lesz a propaganda mestere, mert alapból ért a médiához, hanem mert olyan nehéz „szakmai” kihívásokat tesz elé Hitler, amelyekkel más, hasonló pozícióban lévő embernek a történelem során nemigen kellett foglalkoznia. Minden alkalommal, amikor a Führer bejelenti a következő őrült döntését, látjuk, ahogy egy pillanatra elfogja őt a kétségbeesés: biztos jó ötlet Lengyelország lerohanása? Biztos jó ötlet Sztálingrád megtámadása? 

Aztán a pillanat elillan, Goebbels pedig emlékezteti magát arra, hogy milyen óriási arc is ő: felnő a következő kihíváshoz, aztán a következőhöz is. Ez, a Stadlober által eljátszott remek dinamika az, amiért A manipuláció művészete megéri a mozijegy árát, még úgy is, hogy nincs különösebb dramaturgiai csúcspont a végkifejlet során. Az őrület fokozódik és fokozódik, aztán egyszer csak túl közel kerülnek az oroszok Berlinhez, a Goebbels-család pedig a képernyőn kívül ciánhoz nyúl. Lang ezután tiszteletből és óvatosságból egy idős holokauszttúlélővel készült interjúrészletet mutat, aztán stáblista.

„Azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat” – írta Kurt Vonnegut az Éj anyánk című, fiktív náci propagandistáról szóló regényében. A manipuláció művészetéből nem nehéz azt a tanulságot levonni: Goebbels végső soron egy törtető opportunista volt, aki olyan lelkesen adta ki magát nácinak, hogy a németek tömegei mellett saját magát is sikerült belehülyítenie a propagandájába. Olyannyira, hogy a végén mér egy kilencéves gyerek is okosabbnak tűnt nála. Ami persze minden nácira igaz.