A forgatókönyvíró-rendezőnek már 2018-as, Friss Hús-különdíjas kisfilmje, az Apám szíve is egy tragikomikus eseményt ragadott meg: azt, ahogy egy férfi úgy próbálja meg visszaszerezni a feleségét, hogy szívrohamot akar színlelni, miközben kamasz fiuk is jelen van a „főpróbán”. A Kilakoltatásban az alkotó tágítja az érintettek körét, de egy hasonlóan szomorú történést állít a középpontba: azt, hogy valaki ezúttal nem a családját, a feleségét, hanem az otthonát veszíti el – és hasonló módon csinál kis magyar abszurdot belőle.

A XVIII. kerületi családi ház lakójának, egy Ilona nevű idős asszonynak a kilakoltatása lehetne a kezdő bírósági végrehajtó, Richárd nagy napja, hiszen ez lesz első önálló, a céget vezető apja nélkül levezényelt kilakoltatása.

A fiatal egyetemistákhoz hasonlóan ráadásul Ilona is keményen küzd: nem hajlandó távozni a házból, és diózáport, majd falkányi vad kutyáját is beveti a cél érdekében. Amikor pedig előkerülnek a nyílvesszők is, végül az öregasszony elkezd robbantással fenyegetőzni, a hierarchiának megfelelően egyre magasabb és magasabb beosztású rendőröket és egyéb hivatalos személyeket kell bevonni az ügybe. Közben pedig Richárd sem adja fel, de a nap előrehaladtával egyre inkább úgy tűnik, hogy nem ő és Ilona, hanem ő és a körülmények feszülnek egymásnak.

A Kilakoltatás legnagyobb telitalálata az a megcsavart helyzet, hogy papíron hiába lenne egyértelmű, hogy szerencsétlen kilakoltatásra váró elesett, saját fia által cserbenhagyott, majd a bank által eladósított öreg néninek kéne drukkolnunk, mégsem tesszük. Köszönhetően egyrészt annak, hogy a forgatókönyv meglehetősen negatív színben tünteti fel az áldozatot, aki

először el akarja zavarni, majd megdobálja dióval az érte, miatta tüntetőket, végül egyéb húzások mellett lecigányozza a túsztárgyalót.

És azzal párhuzamosan, hogy az alkotók Ilonát ellenszenvessé teszik, a forgatókönyv trükkjei miatt lehetetlen nem Richárdnak drukkolni: annyira ellene van mindenki, annyira egy emberként fintorog rá a rendőrségtől kezdve a bútorszállítókon át a sintérig az összes ember, akinek elvileg segítenie kéne a munkáját, hogy egyenesen megsajnáljuk – még úgy is, hogy tudjuk, az ő sikere egyúttal egy másik ember nyomorúságát jelenti. Emiatt pedig a néző abba a kényelmetlen, mégis izgalmas helyzetbe kerül, hogy egyrészt erkölcsileg a rossz oldalon találja magát, másrészt a folyamatosan érkező poénok miatt még nagyobb szemétnek érezhetjük magunkat, hiszen egyfolytában röhögni kényszerülünk a szomorú helyzeten.

A viccek élét azonban az alkotó nagyon szépen tompítja, mégpedig úgy, hogy ebben az embertelen helyzetben megmutatja az emberséget – pontosabban egy nagyon ügyes húzással a kisemberséget. A Kilakoltatás így anélkül lesz emberi, hogy egy pillanatra is giccsessé válna,

a kisemberség nem is olyan diszkrét bája

pedig kivétel nélkül minden egyes figurában megjelenik ebben a színes panoptikumban. Az első önálló munkanapján tipródó, valójában kényszerpályán járó bírósági végrehajtó kisembersége egészen nyilvánvaló, de Fazekas Máté Bence mindenki másnak is írt legalább egy olyan kisszerű, mégis szerethető jellemvonást, amivel azonnal elhelyezi ebben a „kisember-koordinátarendszerben”.

A romantikus lektűrt olvasó, madárrajongó, széplelkű rendőrnőtől kezdve a pattogós, szigorú, a kilakoltatás helyszínén azonban (ha már együtt a család) felesége szülinapját szervező zord apán át az elhamarkodott akciócsoportja miatt pofára eső szociológusnőig mindenkiben ott van a kisemberség, még a rendőri vezetőkben is – ha másban nem, abban az esendőségükben mindenképp, ahogy beismerik, hogy a helyzet túlnőtt rajtuk, és itt már valamelyik felettesükre van szükség. Az alkotó ráadásul a láthatatlan, nagybetűs Hatalom kisemberségét is megmutatja – ennek köszönhetően pedig újból csak tanúi lehetünk, hogy semmi sem fekete vagy fehér: a gonosz bank ugyanis, amelyik elárverezte Ilona otthonát és kezdeményezte a kilakoltatását, nem kevés pénzzel támogatja az állatkertet, és a frissen született bébizsiráfot választotta kezdeményezése logójául, amit büszkén visel minden alkalmazottjuk.

Márpedig igen nehéz embertelennek tekinteni valamit, valakiket, akik egy bébizsiráfot tűznek magukra.

Ezt a pompásan megírt forgatókönyvet pedig parádés színészi játék támogatja. A leghálásabbak talán azért lehetünk az alkotóknak, amiért végre főszerepben láthatjuk az egyik legjobb fiatal magyar színészt, Orosz Ákost, akit nemcsak a színházrajongók ismerhetnek, hiszen számos filmben és sorozatban szerepelt már – de sosem főszerepben.

A Kilakoltatás legnagyobb vívmánya színészileg tehát, hogy Orosz végre főszerepben brillírozhat, és él is a lehetőséggel: az általa hozott Richárd épp annyira elszánt, mint amennyire sebezhető, és épp annyira elkeseredett és szánni való, mint amennyire tenyérbe mászó.

Megkésett embersége pedig nagyon hitelesen jelenik meg a végén, ahogy a rendőrnőt játszó Láng Annamarival és az Ilonát alakító Nagy Marival való összjátéka is kifejezetten megérinti a nézőt. Nagy a játékidő jelentős részében nem látható, mivel a házában bujkál, így csak hangjával van jelen, de még láthatatlan formában is tökéletesen tudja érzékeltetni a figura elesettségét. A kisebb szerepekben feltűnő színészek pedig egytől egyig tökéletesen szolgálják a forgatókönyv abszurd fordulatait, és ha csak percekre tűnnek fel, akkor is csodásan azonosulnak a karakterükkel (Znamenák István az apa, Péter Kata a rendőralezredes, Pál András egy másik rendőri vezető szerepében teszi oda magát, de tényleg minden egyes szereplő csodálatos). Mindennek köszönhetően a Kilakoltatás