36 éve, 1987 novemberében mutatták be Richard Attenborough filmjét, a Kiálts szabadságot!, ami a fekete polgárjogi harcos, Steve Biko életét és törekvéseit mutatja be. Attenborough-tól nem idegen az életrajzi film, hiszen 1982-ben Gandhiról (Ben Kingsleyvel a főszerepben), 1992-ben pedig Chaplinről (Robert Downey Jr.-ral a címszerepben) is forgatott, ám ezek mellett valahogy kevesebb figyelem jutott a Bikóról szóló filmjének. A Kiálts szabadságot!

egyszerre foglakozik a dél-afrikai aktivista életének utolsó szakaszával és eszméinek hatástörténetével, valamint a róla szóló könyv megjelenések körülményeivel.

Steve Biko szerepében pedig nem más, mint az ekkor 33 éves Denzel Washington látható.

A háttér

Bantu Stephen Biko 1946. december 18-án született a Dél-afrikai Unió Keleti Tartományában, a mai Kelet-Fokföldön. Négyéves volt, mikor elveszítette az édesapját, édesanyja egyedül nevelte fel őt és három testvérét. Már iskolás éveiben részt vett politikai megmozdulásokban, ami miatt összetűzésbe került a hatóságokkal. 1966-tól a University of Natal Medical School hallgatója, ahol a fekete lakosság jogainak kiterjesztését támogató diákszervezet, a NUSAS (National Union of South African Students ~ Dél-afrikai Diákok Nemzeti Szövetsége) aktivistája, ám ennek eszméiből hamar kiábrándul, mivel

úgy gondolta, hogy nem elég, ha a feketék részesei lesznek a fehér dél-afrikaiak társadalmának, hanem az egész társadalomnak kéne megváltozni a többségben lévő feketék kultúráját alapul véve.

1969-ban ő lett a tisztán feketékből álló SASO (South African Students' Organization ~ Dél-afrikai Diákok Szervezete) első elnöke. Fő célkitűzésük a faji elkülönítés megszüntetése volt, amit egészen 1994-ig alkalmazott a fehér kisebbség Dél-Afrikában. Biko Frank Talk álnéven publikált az eszméiről, a SASO pedig egész mozgalommá nőtte ki magát Dél-Afrikában. Politikai tevékenysége miatt 1972-ben Bikót eltanácsolták az egyetemről, de még ebben az évben megalakult a Fekete Népi Egyezmény nevű csoport, aminek elnöke lett, majd ez vált a Fekete Öntudat Mozgalom központi szervezetévé. Szintén ’72-ben hirdették ki, hogy „az összes dél-afrikai fekete egyesüljön egyetlen politikai mozgalomban”. Biko Fekete Közösségi Programok néven közösségi tevékenységek szervezésébe kezdett,

célja az volt, hogy megmutassa a feketéknek, hogy a saját erejükből is képesek felemelkedni.

Mindezt a gyakorlatba is átültette: egészségügyi központ és bőrfeldolgozó üzem is működött a Keleti Tartományban – ezek hatására javult a fekete lakosság önbecsülése, valamint fizikai kondíciója.

1973 márciusában Biko tiltólistára került, ami azt jelentette, hogy:

• nem publikálhatott
• nem tarthatott nyilvános beszédet
• nem beszélhetett a sajtóval
• nem hagyhatta el Ginsberget
• nem tartózkodhatott egynél több személlyel egy helyiségben.

Ő azonban továbbra is részt vett politikai tevékenységekben, sőt, megalapította a Fekete Öntudat Mozgalom kelet-fokföldi szervezetét, ahol helyi iroda, ösztöndíjközpont és klinika is működött. 1977. augusztus 17-én Biko Fokvárosba utazott, ám a rendőrök felismerték és társával együtt letartóztatták. A fogvatartás alatt súlyosan bántalmazták, szeptember 11-én a mintegy 1200 km-re lévő kórházba szállították egy rendőrségi teherautó hátuljában, meztelenül, megbilincselve, ám másnapra

a bántalmazás miatt kialakult agyvérzés következtében, mindössze 30 évesen meghalt.

A film

Richard Attenborough két és fél órás alkotása rafinált trükkel él: Biko utolsó éveivel indít, azzal az időszakkal, amikor már tiltólistán volt, majd a film felénél el is jut a haláláig. Akkor miről szól az azt követő több mint egy óra? Nem, szerencsére nem visszaemlékezésekkel tölti ki a rendező, hanem lineárisan halad tovább, hiszen a Kiálts szabadságot! alapvetően két, látszólag ellentétes nézőpontot valló férfi eszméinek összecsiszolódásáról szól. Steve Biko 1975-ben, a Zanempilo klinika megnyitása után találkozott Donald Woodsszal, a londoni Daily Despatch napilap liberális főszerkesztőjével, akit a filmben Kevin Kline alakít.

A film első fele valójában kettejük dialógjaiból épül fel, ahogy Biko bevezeti Woodsot a feketék világába, és elmagyarázza neki, hogy mit szeretnének elérni.

Bár szinte több mint egy órán át különböző helyeken beszélgető embereket látunk, Attenborough meg tudja teremteni a feszültséget annak ellenére is, hogy némely párbeszéd kifejezetten patetikusnak és didaktikusnak hat – gyanítom, nemcsak most, hanem már ’87-ben is, hiszen minden igyekezet és jóindulat ellenére, azért ez mégiscsak egy velejéig hollywoodi produkció.

Bár ez a film nem úgy építkezik, hogy a sorok közt kéne olvasnunk, hiszen minden egyértelműen ki van mondva benne, azért érdemes kicsit elvonatkoztatni a konkrétumtól az általános felé, ugyanis több olyan meglátása is van Bikónak, ami mindmáig érvényes, és nem csak a fekete lakosságra. Ilyen például a következő monológ, amit Biko mond Woodsnak, miközben egy szegénynegyedben sétálnak:

„Kész csoda, hogy ezek a gyerekek meg tudnak itt élni. A munkavállalási engedéllyel rendelkező nők többsége cseléd, úgyhogy csak vasárnap láthatják a gyerekeiket néhány óráig. Ez a hely tele van részegekkel, tolvajokkal, akik még egy kisgyereket is képesek véresre verni öt randért. […] De ha valaki elég gyorsan fut és túléli ezeket valahogy, akkor is itt nő fel, ezeken az utcákon. A szüleid segítenének, de végül a fehér ember szája íze szerint nevelnek. Aztán, ha bemész a városba vásárolni vagy dolgozni, látod az utcáikat, az autóikat, a házaikat, és kezded úgy érezni, hogy valami itt nincs rendjén, valami miatt máshogy élsz, mint ők, valahogy elnyomva – és ennek a feketeséged az oka. Mert teljesen mindegy, hogy buta vagy okos egy fehér gyerek, ő oda születik. De te, a fekete gyerek, legyél akár buta vagy okos, ide születsz, és történjen bármi, itt is halsz meg.”

Ami itt elhangzik, az nagy általánosságban is igaz, hiszen még mindig stigma a születési hely, a közeg, ahol nevelkedik az ember, és bőrszíntől függetlenül szinte lehetelten kitörni az alacsonyabb társadalmi rétegeknek, mivel jóval kevesebb lehetőségük van, „akár okosak, akár buták”.

A film felénél Attenborough egy merész cezúrát alkalmaz: a már fent vázolt körülmények közt meghal Biko (megrázó az a jelent, amikor a meztelen, haldokló férfit a rossz utakon szállítják az autó platóján, és minden kátyún és buckán áthaladva odaverődik a feje a földhöz), és innentől Woodsszal megyünk tovább. Ugyanis többek közt ő vitte tovább Biko eszméit, olyannyira, hogy

neki is meggyűlt emiatt a baja a hatóságokkal, ő is tiltólistára került, de 1977-ben elmenekült az országból, mivel úgy gondolta, hogy a dél-afrikai kormány végezni akar vele.

1978-ban megjelent a Biko című könyve melyben azt is megírta, miként titkolta el a kormány az aktivista halálának valós körülményeit (a fotókat is közölt a holttestről). Ez a könyv az alapja a filmnek, ami a második felében azt mutatja be, miként sikerül Woodsnak papnak álcázva kiszöknie az országból.

A Kiálts szabadságot! egyik jelentős érdeme, hogy igyekszik tárgyilagos maradni, és nemcsak azt mutatja be, hogy a fehérek miként nyomták el a feketéket, de azt is, hogy egy ilyen rendszerben bizony az is megeshet, hogy egyesek azok ellen fordulnak, akik az ő érdekeiket védik – gondolok itt a Biko ellen, a kartondoboz fedezékéből tanúskodó, valószínűleg megfélemlített fekete férfira, vagy arra a fekete ügynökre, aki már hivatalból őrködik a tiltólistára került Woods házánál.

Ez is érdekelhet

10 dolog, amit nem tudtál A bátrak igazsága című filmről

Denzel Washington, Meg Ryan, Matt Damon – kell ennél többet mondani? Mi azért megpróbálunk, és előástunk néhány érdekességet nektek a kulisszák mögül.

Tovább

A visszhang

A jelentős filmkritikus, Roger Ebert is megemlékezett filmről, azonban nemi igazán volt oda érte. Miként írja:

„Ez a film egy őszinte beszámolót ígért a dél-afrikai zavargásokról, ám egy rutinos, feszültségközpontú thriller lett arról, miként menekül át a szerkesztő a határon. Ez egyfajta liberális yuppie változata annak a Disney-filmnek, amiben a bátor keletnémet család léghajót épít, és a szabadságba repül. Hasonló a probléma ezzel a filmmel, mint a dél-afrikai helyezettel: a fehérek foglalják el az erőteret, és ők szabják a feltételeket, míg a 80 százalékos, nem fehér többség az alig észrevehető, árnyékos háttérben marad.”

(Az említett Disney-film az 1982-es Éjszakai átkelés.)

De ne gondoljuk, hogy Ebert teljesen leírta a filmet, hiszen azt is megjegyzi, hogy: „alapvető fenntartásaim ellenére mégis úgy gondolom, hogy ezt a filmet látni kell.” Ezt azzal indokolja, hogy bár sokan hallottak már a dél-afrikai konfliktusokról, ám kevesen tudják, hogy milyen érzés ott élni, milyen hangulata van ennek az egésznek – ezt hozza közelebb ez a film. Mert, miként Ebert írja,

Dél-Afrika „nem egy hely, hanem egy hangulat, és a Kiálts szabadságot! segít ezt elképzelni.”

Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy túl nagy hangsúlyt kap a film második, menekülésre összpontosító fele, így „a Kiálts szabadságot! elsősorban nem a mai Dél-Afrika története, és nem is egy fekete vezetőről szól, aki megpróbálta megváltoztatni azt. Az elnök embereihez hasonlóan lényegében a hősies, tündöklő újságírás története.”

(via Wikipedia, RogerEbert.com)