Két új, nagy port kavart melegfilm is mozikba került az elmúlt egy hónapban. A Spanok klasszikus romkom, de két férfi főszereplésével, a My Policeman pedig egy romantikus film, amelyben Harry Styles egy múzeumi kurátorral összejövő rendőrt alakít az 1950-es években, amikor a férfi homoszexuális szex még bűncselekménynek számított.

A My Policeman már hónapokkal korábban a címlapokra került, mert a filmet népszerűsítő Rolling Stone-ban megjelent egy Harry Styles-interjú, amelyben az énekesből lett színész arról beszélt, hogy

a legtöbb filmben a melegszex abból áll, hogy „két pasi egymásnak esik” gyengédség nélkül.

Styles azt mondta, hogy Michael Grandage rendezővel ők azt akarták megmutatni, hogy a meleg szex lehet "szeretetteljes és érzékeny". Az interjú megjelenése után Styles-t azzal vádolták, hogy ő is osztja azt a homofób elképzelést, miszerint a homoszexualitás elfogadható, amíg nem túl intim és nyílt.

A filmben több szexjelenet is van, akárcsak Bethan Roberts 2012-es regényében, amelyből készült, de nem érződnek visszafogottnak vagy cenzúrázottnak, ahogyan azt Styles megjegyzései nyomán sejteni lehetett. A szex valóban kulcsfontosságú eszköze a karakterfejlődés bemutatásának, nemcsak Tom és Patrick kapcsolatának eufórikus kezdeti szakaszát és az azt követő feszültségeket illusztrálja, hanem Tom és Marion (Emma Corrin) vágymentes házasságát is.

A rendező felkészülés gyanánt arra biztatta a színészeket, hogy nézzék meg Nicolas Roeg 1973-as, Ne nézz vissza! című thrillerét, amely a maga idejében igen explicitnek és ellentmondásosnak számító szexjelenetéről híresült el, és amelyről még az a pletyka is elterjedt, miszerint Julie Christie és Donald Sutherland valóban szexeltek a kamera előtt. A My Policeman szexjelenetei valószínűleg nem váltanak ki ilyen felháborodást és találgatásokat, de hasonlóan realisztikusak.

"A My Policemanben Anglia egy olyan időszakát dolgozzuk fel, amikor a meleg szex illegális volt" - mondta a rendező a BBC Culture-nek. "Biztos akartam lenni abban, hogy láthatjuk ezt a két férfit teljes szabadságban megélni az intimitásukat, mert máshol erre nem lehetett lehetőségük."

A queer mozi hosszú utat tett meg 1964 óta, amikor Brock Peters játszotta az egyik első nyíltan homoszexuális karaktert A zálogos című Sidney Lumet-filmben. Akkoriban az azonos neműek intimitása és meztelensége a filmvásznon elképzelhetetlennek tűnt. Ma viszont már – szinte –teljesen természetes, hogy elkészülhet egy olyan meleg stúdió romkom, mint a Spanok, amelyet Billy Eichner, a film írója és főszereplője a melegek filmes megjelenítésének történelmi pillanataként ünnepelt - bár egyes kritikusok vitatják a film állítólagos radikalitását. Tény, hogy több szexjelenetet is láthatunk az alkalmi légyottoktól a monogámián túli kapcsolatokat feltáró csoportos szexig. Ezek egy része komikus, míg más jelenetek inkább szentimentálisak, összhangban azzal, ahogy a főszereplők szerelembe esnek.

Na jó, de mi a szexjelenetek célja?

Hiába érzik úgy sokan, hogy előrelépés történt, és egyre több film mutatja be viszonylag nyíltan a melegek közti szexet, vannak, akik szerint a mainstream mozi még mindig túl gyakran zárkózik el ettől a témától. A vita valójában arról szól, hogy mi a szexjelenetek célja a filmekben.

Grandage számára a My Policeman című film szexjelenetei elsősorban a narratívát szolgálják. "Azt akartam, hogy az intimitás előrevigye a történetet, és ezt nem lehet megtenni, ha túlságosan szemérmesek vagyunk, vagy ha a kamerát elfordítjuk" - mondja. Clarisse Loughrey filmkritikus is egyetért azzal, hogy az intim jeleneteknek ideális esetben tovább kell vinniük a történetet, mondván,

a szexjelenetek akkor működnek a legjobban, ha méltóképpen szolgálják a karaktereket, a narratívát és a film hangvételét.”

Richard Lawson, a Vanity Fair vezető kritikusa azonban úgy véli, hogy nem szabad túlságosan puritánnak lennünk a szexjelenetek létjogosultságát illetően. "Jelenleg most ott tartunk, hogy a szexjeleneteknek előre kell vinniük a narratívát. De valójában az is lehet a létjogosultságuk, hogy szexik. Jó, ha a narratívát szolgálják, de az sem mindig baj, ha nem" – mondja, és példaként a 2017-es Isten országát hozza fel.

A meleg szexjeleneteket kifejezetten arra használhatják a filmesek, hogy elmondják a közönségnek, hogyan érez egy karakter a szexualitásával vagy LMBTQ+ identitásával kapcsolatban. Ez lehet az egyik oka annak, hogy

miközben a mainstream filmekben a szexjelenetek száma összességében csökken,  a meleg témájú filmekben ellenkező trend érvényesül.

Loughrey szerint viszont a meleg szexjelenetekkel szemben mások az elvárások, mint a heteroszexuális jelenetekkel szemben. Mivel hosszú ideig nem is léteztek, most egyszerre több igényt kellene kielégíteniük. A melegközösség egy része például állandóan arra gyanakszik, hogy a queer szex, különösen a férfiak közötti, zárójelbe került. Ezek a félelmek nem éppen alaptalanok: 2017-ben a Timothée Chalamet és Armie Hammer főszereplésével készült Szólíts a nevedent azért kritizálták, mert a két főszereplő között egyetlen szexjelenet sem volt – már ha a híres barackos epizódot nem számítjuk annak.

2018-ban a Rami Malek főszereplésével készült Freddie Mercury-életrajzi filmet,

a Bohém rapszódiát hasonlóképpen azzal vádolták, hogy Mercury férfiakkal folytatott szexuális és szerelmi életét is kitörölte.

Amikor pedig egy olyan filmet mutatnak be, mint My Policemant, amely nem riad vissza a szex bemutatásától, akkor ezek a jelenetek - és még az is, ahogy a színészek beszélnek róluk az interjúkban - extra figyelmet kapnak, különösen magától az LMBTQ+ közösségtől. A Variety kritikusa, Lawson (aki maga is meleg), úgy érzi, azzal nincs baj, hogy kielemzik ezeket a jeleneteket, de néha túlzásba esünk, „mert elfelejtjük, hogy a tökéletlen dolgok bizonyos szempontból még mindig dicséretre méltóak.”

A nemi különbségek, avagy a leszbikus szex jó szex?

A vitát bonyolítja az is, hogy a férfiak és nők közötti azonos nemű intimitást a filmekben történelmileg eltérő módon jelenítették meg. A feminista mozgalom kezdetben ugyan elutasította a leszbikus szexet a filmekben, mert azt a pornóval azonosították, amely már a 70-es években sem riadt vissza a témától, ez azonban lassan megváltozott.

Ma már nem az a kérdés, lehet-e leszbikus szexet mutatni, hanem hogy miként.

Az egyik első leszbikus szexjelenetre a mainstream, angol nyelvű moziban Tony Scott 1983-as Az éhség című vámpírfilmjéig kellett várni, ahol Catherine Deneuve vérszívója és Susan Sarandon halandója estek egymásnak. A következő évtizedben pedig olyan úttörő filmek jöttek, mint a Donna Deitch-féle Desert Hearts (1985) vagy a Barbara Hammer-féle Nitrát csókok (1992), amelyeket queer nők és színészek vittek a vászonra. Az 1994-es Csalimadarakat is leszbikus filmesek, Guinevere Turner és Rose Troche írták és rendezték, benne egy híres intim jelenettel, amelyben az előjátékot a körömvágás jelentette. (A premieren körömcsipeszeket osztogattak a meglepett újságíróknak).

1996-ban pedig a Cheryl Dunye amerikai leszbikus filmrendezőnő által írt és rendezett The Watermelon Woman a New Queer Cinema egyik mérföldkövévé vált - a film leszbikus szexjelenete akkoriban explicitnek számított, hiszen többek között a mellbimbókat is megmutatta. A jelenetet azért dicsérték, mert "realisztikus" leszbikus szexet ábrázolt, és nem tárgyiasította a nőket.

A republikánus párti politikusok nem voltak ilyen lelkesek, a kongresszus előtt bírálták a filmet.

A 21. században a Mulholland Drive-tól a Carolon át és az Atomszőkéig egyre gyakrabban ábrázolják a leszbikus szexet a mainstream filmekben, de a dilemma, hogy a leszbikus szexjelenetek kiknek szólnak valójában, még mindig fel szokott merülni.

"Nem hiszem, hogy valaha is forgattak volna olyan leszbikus szexjelenetet, amelyet ne támadtak volna – függetlenül attól, hogy férfi, hetero nő vagy leszbikus nő rendezte, kijelentve, hogy ez nem is leszbikus szex!" – mondja B. Ruby Rich, a téma szakértője.

Az egyik leszbikus szexjeleneteket tartalmazó film, amely ellen különösen hangosan tiltakoztak, a 2013-as Adéle élete. A queer közönség egy része úgy vélte, hogy a jelenetek nem hitelesek,

a hetero férfi rendező, Abdellatif Kechiche a saját pornófantáziáját élte ki bennük.

Rich azonban úgy véli, hogy a film miatti felháborodás a "hiperérzékenység" minősített esete, amely különösen intenzív, amikor a nők közötti szexről van szó. Ezzel szemben a queer férfiak - elmélete szerint - az évek során olyannyira meg voltak fosztva a szexjelenetektől, hogy nagyobb valószínűséggel fogadtak el bármilyen szexuális ábrázolást, legyen az akármilyen tökéletlen is. Mégis, a Harry Styles-interjúra adott reakciók azt sugallják, hogy ez talán változik, és a meleg férfiak is egyre kritikusabban viszonyulnak a szexuális ábrázolásukhoz.

Kiknek szólnak valójában a queer szexjelenetek?

Az LMBTQ+ emberekről szóló, szexmentes filmekről, különösen azokról, amelyekben meleg férfi karakterek szerepelnek, gyakran feltételezik, hogy heteroszexuális közönségnek készültek. Az a döntés, hogy a meleg férfiakat szex nélkül ábrázolják - mint amikor Hollywood kedvenc "meleg legjobb barát" sztereotípiáját töltik be – azt sugallja, hogy a törékeny heteroszexuális érzékenység megsértését akarják csak elkerülni. "Hosszú ideig a meleg férfiak [a képernyőn] hangosak, buták és nőiesek voltak, a leszbikusok pedig "dögösek" és szexre készek. Tehát amikor a szexről van szó, nekünk [a queer férfiaknak] nem volt annyi [szexuális] reprezentációnk, mint a leszbikusoknak, de ez azt is jelenti, hogy kevesebb rossz reprezentációnk volt."

Most azonban, hogy a férfi karakterek közötti szexjelenetek egyre gyakoribbá válnak, jobban górcső alá kerülnek. Lawson például úgy véli, hogy

a mainstream filmekben túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek a "coming outra" és a meleg szex első tapasztalataira

- ez utóbbit a My Policeman is bemutatja. Még mindig ritka az olyan film, mint a Spanok, ahol mindkét főszereplő kezdettől fogva nyíltan meleg. A coming-out történetek különösen a heteroszexuális nézők számára lehetnek vonzóak, mert így könnyen meg lehet ismertetni a queer szexet és kapcsolatokat olyan emberekkel, akik nem sokat tudnak ezekről. „Nagyon nehéz olyan queer filmeket találni, amelyek nem a coming outról szólnak. És megértem, hogy a coming out hatalmas része lehet egy személy narratívájának, de nem az egyetlen része” – véli Lawson.

Az olyan filmek, mint a My Policeman, a Carol és az Isten országa azonban azért működnek olyan jól, mert a szexjeleneteik egyszerre őszinték és művészileg mélyen átgondoltak.

Az intimitást arra használják, hogy feltárják a szereplők közötti kapcsolatokat életük különböző pontjain.

És ahelyett, hogy a szex csak egy-egy nagy várakozással övezett jelenetben kapna szerepet, többször is visszatér.

A My Policeman rendezője, Grandage azt reméli, hogy követik majd a példáját, és a kamerák "ott maradnak és mutatják" a meleg szexet, ahelyett hogy szemérmesen elfordulnánk. Ráadásul ahogy a mainstream filmekben a meleg szexjeleneteket övező tabu kezd oldódni, valószínűleg kisebb lesz a nyomás ezeken a filmeken - és a bennük szereplő színészeken -, hogy olyan queer szexuális élményt artikuláljanak, amellyel mindenki azonosul vagy egyetért.

Via: BBC