Igaz, az elmúlt hónapok kissé ütődött francia komédia termése nem tette túl magasra a lécet, amit a valóban sármos Jean Dujardin legújabb munkája így meglepően könnyedén ugrott meg.
Ki tudja, miért, de minden hónapban elénk kerül két-három-négy jobb esetben gyenge közepes, rosszabb esetben csapnivaló francia vígjáték. Talán csomagban veszik őket, más filmekhez hozzácsapva, nagy kedvezménnyel, úgy, hogy pár nézővel is megéri őket forgalmazni, és alapvetően jó szándékú darabok, csak vígjáték létükre egy cseppet sem szórakoztatóak. És első blikkre a veterán rendező, Laurent Tirard (Moliere, Életem NAGY szerelme) új munkája is ilyennek hangzott, de Az én hősöm kellemes csalódásnak bizonyult. Vagy csak nagyon alacsonyra került az a léc?
Miről is van szó? Valamikor az 1800-as évek elején egy fess huszártiszt, Neuville kapitány megkéri egy csinos, de butácska, ám gazdag lány kezét, de még ott, abban a pillanatban hírnök érkezik: a császár új hadjáratra indul az osztrákok ellen, és hősünk lóra pattan, csókot dob, és ígéretet tesz: minden nap írni fog. Naná, hogy nem ír, és jegyese ebbe szép lassan belebetegszik. A lány szkeptikus nővére, aki eddig sem állhatta a kapitányt, végül a férfi nevében kezd leveleket írogatni, hogy felvidítsa húgát, gondolván, hogy a férfi soha nem tér vissza… Ám Neuville egyszer csak felbukkan a kisvárosban, és a lakosok igazi hősként üdvözlik, hála a kitalált történeteknek. A nő azonban elhatározza, lebuktatja a kapitányt, ám az nem hagyja magát, mivel tejben-vajban fürdetik, mindenféle tisztességes és tisztességtelen ajánlatot kap, miért is menne el?
Ez egy régimódi vígjáték, itt nem a sokszínűséget dicsérik vagy a női egyenjogúságot, nincs politika vagy bármiféle aktualitás, és ez most kivételesen nagyon jót tesz a filmnek. Ez egy régimódi történet, amelynek alapja minden romantikus vígjáték kiindulópontja: a nő és a férfi nem bírják egymást, mégis vonzódnak egymáshoz, és bár tudjuk a végét, élvezzük a jelen esetben az átlagosnál jóval több civódást, sőt, egymás szívatását. És ez most vicces, még akkor is, ha látszik, szerény produkcióról van szó. Nem égzengően, nem falrengetően vicces, nem csapkodtam a szék karfáját, és a fékezhetetlen röhögéstől kicsorgó könnyeimet sem kellett törölgetnem, de tetszett, amit láttam.
Nyilván sokat segített, hogy a szélhámos Neuville kapitányt Jean Dujardin (A némafilmes) alakítja, akinek pont az ilyen „kortalan” dolgok állnak jól. Ő nem egy modern arc – tud az lenni, de alapjáraton nem az -, van benne valami Jávor Pálos, és ez a régimódi, vaskos komédia nagyon is fekszik neki. És a sokban a Makrancos hölgyre emlékeztető történet másik játékosa, Mélanie Laurent is nagyon jó, rajtuk kívül pedig mindenki egy idióta. Mint a régi filmvígjátékokban, ahol minden olyan egyszerű volt, ahol nagyokat lehetett mondani, ahol nem volt baj, ha mindenki fajankó, csak a fess férfi és az éles eszű kisasszony jöjjön össze a végén.
Értékelés: 7/10
