Veled is megesett már? Remegve, nyugtalanul ébredsz a kórházi ágyadban Svájcban. A tévében valami izraeli talkshow megy, fehér ruhás emberek fogdosnak jobbról-balról, és már más a nemed, mint amikor még alig pár perce kartelfőnökként énekeltél a szuicid hajlamaidról egy lakókocsiban a mexikói pusztában. Ha ez így pontról pontra nem is, biztos volt már hasonló: hisz szegény ügyvéded (Zoë Saldaña) is ilyesmin megy keresztül, amikor sírva-kacagva elfogadja annak valóságát, hogy rohadt gazdag, és többet nem kell mindenféle erőszakos bűnözőket tisztára mosnia a bíróságon a megélhetésért. Tök jó lesz vele összefutni pár év múlva, sztorizgatni, duettet énekelni, NGO-t alapítani, ilyenek.

Mily remek, hogy a filmek varázslatos világa tág ablakot nyit vad és sokszínű valóságunkra, amelynek jin-jangja az emberi tapasztalat egymásba fonódó mássága és ugyanolyansága!

Hiszen általa tudunk ilyen kulturálisan elsöprő módon empatizálni heroinfüggő építészekkel, csöcsszemű fitneszoktatókkal, mélyvidéki Illuminati-tagokkal, angyalokkal és démonokkal, de még a fránya franciákkal, és nemcsak egy, de akár több ŰrHitlerrel is. És az Emilia Pérez harmadánál ezért érezhetjük úgy, hogy a fentebb leírt jelenetsor, az így… na. Az így egy vibe.

Amikor mindegy, hogy a fejvadász HR-es, vagy sima

Mióta napvilágra kerültek az Emilia Pérez főszerepét játszó Karla Sófia Gascón pár évvel ezelőtti, hajmeresztően rasszista és agresszív tweetjei, a nagy Oscar-várományos film egyre kevésbé a minőségével, mint inkább a körülötte álló botránnyal hívja fel magára a figyelmet. Mondjuk alapból is kaotikusan indult a világ ismerkedése Emilia Pérezzel: a kritikusok a filmet vegyesen értékelték, a közönség tagjai túlnyomórészt utálták, az Akadémia mégis 13 Oscar-jelöléssel jutalmazta. Ennél többet a filmtörténetben csak három alkotás kapott: a Beszéljünk Éváról! (1950), a Titanic (1997) és a Kaliforniai álom (2016).

Pedig érdemes meglátni a filmet a botrányhalom mögött. A számtalan ok leghajmeresztőbbike, legközéletibbike már a musical nyitódala után nyilvánvaló lesz a magyar nézők számára, ezt most nem is lőném le. Legyen elég annyi, hogy az elektronikus, latin hip-hopos beütésű nótában megismerkedünk Rita Mora Castro karakterével (Zoë Saldaña), aki mexikói ügyvédasszisztensként/bojtárként épp arra pazarolja fiatalságát, hogy nyilvánvalóan bűnös emberek ártatlanságát bizonygassa. Az élete azonban felfordul, amikor meghívják egy úgynevezett Mexikói Állásinterjúra: ez azt jelenti, hogy zsákot húznak a fejére, elrabolják, és a létező legfenyegetőbben beszélik vele át munkaszerződését.

Mora azt a feladatot kapja, hogy segítsen teljes titokban megszervezni egy teljeskörű nemváltó kezelést a kartell hírhedten kegyetlen vezérének, Manitasnak (Karla Sofía Gascón), majd új életet kezdeni számára egy olyan országban, amellyel nincs kiadatási egyezménye Mexikónak. 

A nőnek pedig van annyira elege életéből, és akar annyira élni, hogy igent mondjon az ajánlatra. 

Ezután tárgyalni kezd klinikákkal, kisimítja a jogi gyűrődéseket, és gondoskodik arról is, hogy Manitas felesége (a tinisztár-imidzsével lassan már egy mondatban sem említhető Selena Gomez), valamint gyerekei ne szűkölködjenek semmiben, miután Mora segít eljátszani még a gengszter halálát is. Picit olyan, mintha egy fordított testhorrort látnánk az első felvonásban, amelyben egy félelmetes, torz szörnyetegből egy tisztes, szalonképes néni válik. Az “üzlet az ördöggel” archetípusába illeszkedő történet ezután pár év kihagyással veszi fel a fonalat a karakterekkel. Ideje fizetni.

Nagy nap a transznemű kartellvezérek számára, még nagyobb a camp számára

Mivel az Emilia Pérez egy 2025-ben debütáló, transz főszereplővel rendelkező film, elkerülhetetlen, hogy tendenciózus gyűlölködés tárgya legyen: a következő időszakban minden bizonnyal a “genderpropaganda” szót is többször, különösebben mélyenszántó magyarázat társaságában olvashatjuk róla. A jelenségnek Jacques Audiard rendező úgy ment elébe, hogy sehogy: nem érdekli túlságosan a közönség ezen része. Ahogy a film sztorija sem tér ki arra, hogy ha egy NGO-vezér transz nő valaha híressé válna, különböző altrightos megmondók gyorsabban kötnék össze Soros Györggyel, mint amennyi idő alatt képesek lennének rákeresni a Google-ben, hogy néz ki Azahriah.

Nem, Audiard inkább az első másodperctől kezdve feltekeri a campet, tehát az ironikus giccset, miközben maximum általánosságban emlékeztet társadalmi problémákra, a realista részletgazdagságot pedig teljesen hanyagolja. 

Ez a gigacamp az, amit a klinikás jelenetben az arcmaszkos, műtőből műtőbe táncoló nemváltók cirkuszi száma képvisel, ezt a campet gajdolja bele Selena Gomez egy karaokebár mikrofonjába a film kötelező női önkifejezős dalában, ezt a campet énekli el a férfivá visszamaszkírozott Gascón még kartellfőnökként az álmairól szóló számban, amelynek az a koreográfiája, hogy egy helyben ül. Ezt a campet adja elő lehengerlő karizmával és öngyűlölő, dühös gúnnyal Saldaña az ártatlanok – és főleg nők – elleni erőszakot mindennapossá elfogadtató rendszer ellen kikelő dalokban. 

De a film összes dalában találunk legalább egy vizuális vagy előadásmódbéli extravagáns ötletet, ami gondoskodik arról, hogy ne csak filmként, hanem show-ként is működjön az Emilia Pérez.

Amilyen merésznek és elrugaszkodottnak tűnik az egész, olyannyira egyszerű, szinte magától értetődő ez az alapötlet: a biztonság kedvéért le is rajzoltam, hogy egyértelműbb legyen, miért.

A filmhez tagadhatatlanul kell némi extra nyitottság: no nem ahhoz a részéhez, hogy egyenértékűnek fogadjuk el transznemű főszereplőjét, mert azt letudja a cikk bevezetőjében is részletezett, teljesen magától értetődő empátiánk. A camp, no ahhoz itt-ott már kell a nagy levegő. Viszont azért érdemes feltennünk azt a kérdést is: ha valaki beül a moziba egy nemváltoztató kartellfőnökről készült musicalt nézni, akkor mégis mi mást várjon? 

Evvel a dalban mondom el, hogy a szívem üzenetét

Az Emilia Pérez végső soron nem a nemváltoztatásról szól, hanem csak simán a változásról. A dolgokról, amiket meg lehet változtatni, és a dolgokról, amiket nem. Igazi fogas kérdése a következő: milyen változásokkal kerülünk közelebb önmagunkhoz, és ezért cserébe milyen más változások lehetőségéről kell lemondanunk?

Pérez karakterének tömeggyilkos bűnözői múltja mellett a történet több elemében is megjelenik ez a dilemma. Ott van például Pérez és Mora segélyszervezetében: az első világbéli jótékonykodás járulékos ürességében és hiúságában, ahol tömeggyilkos milliárdosok rendezik le a lelkiismeretüket azzal, hogy visszadobnak pár milliót a tízezreknek, akiknek már korábban véglegesen lerombolták az életét.

Egyik oldalról nagyon udvarias Robin Hood-sztori a két nő vállalkozása: a másik oldalról gyakorlatilag egy erkölcsi értelemben vett pénzmosoda.

A film akkor ugrik előre a cselekmény idejében pár évet, amikor a két főszereplő végre azt hiszi, sikeresen elérte azt a változást életében, amiről álmodott. Ritából agyondolgoztatott ügyvédbojtár helyett menő nemzetközi jogász lesz, Pérez a gyártósorról rosszul lejött férfiteste helyett végre kap egy nőit, amit a lelke eredetileg rendelt. Azonban a volt gengszternek még mindig vér tapad a kezéhez, Mora még mindig gyilkosokat véd, mint azelőtt – köztük magát Pérezt. Mi lesz ebbő'?

Mindkét színésznő parádés alakítással testesíti meg az önmegvalósítás és az ahhoz elengedhetetlen(?) önlélekcsonkítás közti feszültséget. Zoë Saldaña szemlátomást nagyon élvezi, hogy énekelhet és táncolhat, karizmája pedig még Garcon és Gomez nélkül is bőven elvinné a filmet. Karaktere túl okos és empatikus ahhoz, hogy ne legyen folyamatosan kínzóan tisztában azzal, miről dobog ennek a filmnek a szíve. Dalai és előadásmódja intenzívek, már-már agresszívak, de ez nem is csoda: amit piszkos ügyvédként a fejvesztés szó szerinti terhe mellett nem mondhat el dialógusban, azt értelemszerűen dalban fogja, mégpedig úgy, hogy majd’ szétb*ssza közben az ideg.

Garcon alakítása pedig feledhetetlenül komprehenzív: egyrészt egy nagyon jó színésznő, másrészt pedig már magával a transzneműségével is megtestesíti az álomszerű film által bemutatott témákat – óriási művészi bátorságra vall, hogy pont egy ilyen szerepben lépett színre egy nemzetközi érdeklődésre is igényt tartó filmben. Csak metaforikusan kell tökös csaj ahhoz, hogy valaki egy gyűlöletnek különösen kitett kisebbség tagjaként is bevállalja, hogy testének és identitásának ilyen sok, ilyen intim részével jelenítse meg nemcsak a Nő álmait, hanem a Sosem Volt Férfi sötét hagyatékát is. (Az átsurranó féltékenységet az arcán, amikor megtudja, hogy Manitast anno megcsalta a felesége, a csendes keserűséget, amikor gyerekei felismerik “halott” apjuk illatát Emilia nénin.) Vagy másképp: a kisbetűs, esendő embert, aki próbál botladozva jobb ember lenni, aztán csak pislog, mint őz a reflektorfényben, amikor rájön, hogy ehhez elengedhetetlen a múlttal való szembenézés.

A színésznő twitteres botrányáról és érzelemdús bocsánatkéréséről így az Emilia Pérez megnézése után már azt is mondhatnánk: “nem rossz-nem rossz, bár a filmben jobban megcsinálták ugyanezt”.

Aztán persze eszünkbe jut, hogy Karla Sofía Gascón egy valódi ember, nem filmszereplő, ahogyan azok is, akik ellen tweetjeiben uszított. Így megjegyzésünket inkább tompítjuk arra: “mily remek, hogy ebből a nagyszerű filmből kiindulva több empátiával tudok viszonyulni az emberi lét feloldhatatlan, elviselhetetlen ellentmondásosságához!”