Valamikor az 1900-as év decemberének közepén a skót partoktól 20 mérföldre fekvő lakatlan Flannan-szigetek legkisebb tagján, Eilean Moron álló modern, alig egy éve átadott világítótorony teljes kiszolgáló személyzete, a három tapasztalt őr nyom nélkül eltűnt. Egy arra elhaladó hajó észlelte, hogy nem ég a torony fénye, és a partra szálló mentőcsoport tagjai senkit sem találtak, a torony épülete be volt zárva, az egyetlen gyanúsnak nevezhető jel egy feldőlt szék volt a konyhában. A szolgálati napló bejegyzései szerint a férfiak pár nappal korábban egy rettenetes, korábban sosem látott vihart éltek át – aminek viszont semmi nyoma nem volt a meteorológia jelentésekben -, ám azt biztosan túlélték, mivel az utolsó feljegyzésben csak ennyit írtak: „A viharnak vége, a tenger nyugodt. Isten velünk van!”

Nem csoda, hogy évtizedeken át ment a találgatás, mi történhetett a három férfival, és a legvalószínűbb verzió mellett, amely szerint hullámok sodorták őket a tengerbe, mindenféle őrültség is felmerült a külföldi titkosszolgálatoktól a földöntúli erőkig. Kristoffer Nyholm dán rendező – ő a Tom Hardy főszereplésével készült Tabu című sorozat készítője volt - a saját változatával rukkolt elő, amiben fontos szerepet játszik egy láda arany és pár marcona idegen. A három őr, a rangidős, tapasztalt Thomas (Peter Mullan), a nagydarab, családos James (Gerard Butler) és a forrófejű újonc Donald (Connor Swindells) egy nagy vihar után a sziklás parton egy csónakra, mellette egy férfi élettelen testére és egy lezárt faládára bukkannak. A ládában arany van, és a férfiak biztosak benne, hogy a kincset keresni fogják rajtuk, és így is történik: megjelenik egy kis motoros bárka, rajta két gyanakvó férfival, akik láthatóan nem hiszik el a világítótorony őreinek jól begyakorolt hazugságait.

Nyholm filmje két síkon működik, az egyiken nagyon jól, a másikon kevésbé. Mint sötét tónusú thriller vagy régi vágású, borongós kalandfilm tökéletesen élvezhető, az arannyal és a fenyegető betolakodókkal olyan, mint egy modernizált Verne Gyula átirat, csak kevéssé egzotikus helyszínen. Kitapintható benne a feszültség, véres és hihető az erőszak, és főleg nagyon jók hozzá az arcok - a dán Søren Malling és az izlandi Ólafur Darri Ólafsson zseniális gonoszok! -, legalábbis addig, amíg hőseinknek idegenekkel és nem egymással van dolguk. Merthogy elkerülhetetlen az, hogy egy ponton túl egymás ellen forduljanak, ezt diktálja minden olyan film alapvető dramaturgiája, amelynek főszereplői marakodni kezdenek az ebül szerzett jószágon. Az eltűntekben azonban nem az arany az egyetlen és elsődleges konfliktusforrás, hanem a bűntudat, az elkövetett bűnök okozta lelkiismeret furdalás, még akkor is, ha a történet ügyesen mindig úgy kanyarog, hogy a vérontás elkerülhetetlen legyen, és sosem hőseink a kezdeményezők.

És nem mondom, hogy nem életszerű, hihető és indokolt, ami hőseinkben lejátszódik, hiszen átlagemberekről van szó, akik borzalmas tettekre kényszerülnek, csak az, ahogy a film mindezt lepörgeti, nem válik hitelessé. Sőt, az utolsó nagyjából 10 perc egyenesen szembemegy azzal, amit a film addig józanul, óvatosan felépített, amiért nagy kár, a felelősség pedig elsősorban Gerald Butleré, részben főszereplőként, részben producerként. Butler a film első felében nagyon jó, de az ő átalakulása nem válik hitelessé, különösen egy olyan nagyszerű színész mellett, mint például Peter Mullan, a katarzisnak szánt nagy pillanatát nézve pedig csak vakarja a fejét az ember, hogy akkor ezt tényleg így kell, ez a megoldás. Pedig biztos örült, hogy végre egy skót filmben skót karaktert játszva a saját akcentusát használhatja, és nem rossz színész ő, csak nem való a finomabb, ügyesebb munkára.

Értékelés: 6/10