A nő (2013)

Ha az alapötlet ennyire erős, ugyanakkor rém egyszerű - Joaquin Phoenix beleszeret az operációs rendszere hangjába -, akkor logikus volt, hogy Hoyte Van Hoytema operatőrnek a vizuális történetmesélést egyenrangúvá kellett tennie a hagyományos történetmeséléssel, ennek legfontosabb eleme egy egyedi színséma volt. Mivel a történet a közeljövőben játszódik, a kék szín lett volna nyilvánvaló, ehelyett Van Hoytema gyakorlatilag teljesen kizárta ezt a színt, és egy rendkívül meleg környezetet teremtett, amelyben a sárga és a piros uralkodott, a felületek pedig kaptak egy lágy megvilágítást, amihez minimális megvilágítást és LED-eket használt. Így kapott Spike Jonze fényben fürdő filmje egyfajta éteri, derűs, nehezen kategorizálható különös hangulatot, és így lett a soha ilyen előnyösnek nem látszó Phoenix igazi megasztár.

Frances Ha (2012)

Noah Baumbach rendező ebben a filmjében használt először digitális kamerákat, ami ekkor, a 2010-es évek elején még kísérleti műfajnak számított, ahogy maga Baumbach is felszabadultan kísérletezett a monokróm árnyalatokkal. Kis stábbal, minimális felszereléssel és visszafogott fekete-fehér képekkel dolgozva Baumbach a francia újhullám stílusát teremtette újra, ugyanakkor részleteiben egy nagyon is amerikai kinézetet adott a filmnek – sokban emlékeztetve John Cassavetes korai munkáira. A fekete-fehérben való fényképezésben rendkívül tapasztalt Sam Levy operatőr egy Canon 5D-t használva elsősorban a kamera középárnyalatait használta, és külön figyelt arra, hogy megjelenítse az ebben lévő ún. videózajt, ami sokban hasonlít a valódi filmszemcsére. Ez egyfajta bájos tökéletlenséget és bájos játékosságot hozott az intimitást amúgy is elsődleges célként kezelő történetbe,  és nyilván nem véletlen, hogy a film jelenetképei, különösen a főszereplő Greta Gerwiggel azóta is olyan sok helyen bukkannak fel újra és újra.

A Grand Budapest Hotel (2014)

Az operatőr Robert D. Yeoman és a rendező, Wes Anderson sokadik együttműködésének eredményeként megkapjuk a kötelező „illusztrációs” stílust, amely stílusosan ötvözi a színházat és a filmet, ugyanakkor minden egyes beállításnak megvannak a maguk kompozíciós sajátosságai. Nyilván említhetnénk kettejük más munkáit is, de A Grand Budapest Hotel teljesen más vizuális kísérletekkel foglalkozik. Például a film, függően a cselekménytől az idősíktól, többféle képarányt használ, beleértve az Anderson-filmből ismert panoráma-szerű formátumot, miközben a képi világ a 30-as évek Közép-Európájához, azon belül is Csehországhoz illeszkedik – a hotel például a Karlovy Vary-i Grandhotel Pupp mása -, ugyanakkor egyes elemek abszolút a fantázia szüleményei. Yeoman elsősorban természetes fénnyel dolgozott, ami különösen a téli, hófödte tájaknál működik jól, és persze most sem maradnak el a hosszú, pásztázó felvételek.

Pi élete (2012)

Ennek a technikai csodának, amelyet sokan a 2012-es év legszebb filmjének tartanak, nagyon kevés köze van a hagyományos operatőri munkához. Bár maga a történet szinte megfilmesíthetetlen volt – gondoljunk csak magára a tengerre és a vadállatokra -, a technikai fejlődés megoldotta ezt a problémát, és Ang Lee elsősorban a számítógépes animációra támaszkodott. Az egész történet inkább vizuális csoda, mint bármi más. A film legegyedibb alkotását, a tigrist például teljes egészében a számítógéppel létrehozott effektek alkották. Lee pedig pontosan tudta, hogyan kell új terepen dolgozni, és ki is hozta belőle a legtöbbet, ráadásul úgy, hogy a CGI-t nem kisegítőeszközként, hanem bizonyos szempontból főszereplőként használta. Ehhez társul az a viszonylag korlátolt, de nagyon hatásos színpaletta, amit vadállatok – a tigris, zebra, orangután és hiéna – bundája, a tenger kékje, a mentőcsónak fehérje és a főhős, Pi barna bőre adott, és kész egy egyszerre mesebeli és hátborzongató történet látványvilág.

Spring Breakers – Csajok szabadon (2012)

Az az egészben a legszebb, hogy a rossz ízlést is lehet baromi ízlésesen bemutatni, sőt! Harmony Korine  a belga Benoît Debie-vel karöltve a rágógumi esztétikából indult ki, harsány, a lüktető dubstep zenéhez és a játékidő nagy részét bikiniben töltő színésznőhöz és James Franco őrült, extrém fazonjához illeszkedve, de több is van a felszín alatt.  Mindez egy kultúra szétesését, értékeinek devalvációját, a felületesség imádatát hivatott megjeleníteni. Debie ezt elérendő nem csak a beállításokat, de a formátumokat, filmalapanyagokat, felbontási arányokat és színes szűrőket őrült módon váltogatja, csakúgy, mint a lejátszás sebességét, mindent az arcunkba tolva. Ezzel a közvetlenséggel éri azt a nyers, kortárs és sokszor erőszakos hatást, amely fényében értelmet nyer hősei rendszerint értelmetlen viselkedése. Vagy legalábbis sikerült mindezt elhitetni a nézővel, mert ez a vizuális stílus nem csak bemutat, de idézőjelbe is tesz mindent.

A visszatérő (2015)

Alejandro González Inárritunak már akkor nyert ügye volt, amikor megnyerte a filmhez az operatőrlegenda Emmanuel Lubezkit (Gravitáció, Az élet fája, Az Álmosvölgy legendája), merthogy az amerikai határvidéken játszódó bosszúmese több síkon működik, és ebből csak az egyik a medve által megrongált, indiánok üldözte Leonardo DiCaprio túlélésének története. Ez az izgalmasabb szál, a fontosabb azonban a határvidék pusztulásának, ha úgy tetszik, változásának bemutatása, a mára már eltűnt, kiirtott törzsekkel, hatalmas halmokba hordott bölénykoponyákkal, különböző nemzetiségű prémvadászokkal – ekkor még a franciák is erősen érdekeltek voltak a régióban -, és olyan emberekkel, akik mindent túléltek. Lubezkinek ehhez iszonyatosan nehéz dolga volt, egyrészt azért, mert olyan vidéken dolgoztak, ahová nehéz volt bármilyen felszerelést elszállítani, másrészt a rendező ragaszkodott a természetes fényhez, amiből arrafelé csak pár órányi jutott, olyan kevés, hogy a filmesek effektíve minden nap csak pár percet tudtak felvenni, mire mindent elpróbáltak és mindent beállítottak – járt is a veterán operatőrnek egy Oscar.

Ida (2013)

Ez a film az elejétől a végéig egy gyönyörű kirakós játék. Pawel Pawlikowski  és szokásos operatőre, Ryszard Lenczewski fekete-fehér képeken mesélik el egy fiatal apáca történetét a háború utáni Lengyelországban, tökéletesen alkalmazkodva az ábrázolt spiritualitáshoz. Bár digitálisan forgattak, minden más részletben a némafilmek hatását akarták elérni, és az eredmény annyira szép, hogy teljesen magába szívja a nézőt. Hihetetlen gördülékenyen sikerült megörökíteniük a főszereplőt a megfelelő kameramunkával, a lágy megvilágítással és a hatásos képkivágással, valamint a kontrasztra való törekvéssel - ez utóbbiból akár tanulmányt is lehetne írni. Gazdag film, csendes, de intenzív, hihetetlen érzelmekkel, ráadásul izgalmas kísérletezés az 1950-es és 1960-as évek esztétikájának újrateremtésében. A kézi kamera, a közeli felvételekben való kitartás és a lélegzetelállító képek összességében mesteri munkát eredményeznek, amely minden nézőt könnyen elkábít.

Forrás: Taste of Cinema