Peter Farrelly hatvanas években játszódó, egy gazdag afroamerikai művész és fehér, munkásosztálybeli sofőrje kapcsolatáról szóló alkotása – amely 2019-ben a legjobb film, a legjobb mellékszereplő és a legjobb forgatókönyv Oscarját nyerte el – kristálytiszta üzenettel bírt („a rasszizmus rossz”), így a Vezess helyettem ezzel a nem várt egyezéssel csupán alapmotívumában hasonlít hozzá.

Aki olvasott már Murakamitól (akinek elbeszélésekben és regényekben egyaránt gazdag életműve nálunk is elérhető), tudja, hogy a szerző művei nehezen megfogalmazható, szinte megfoghatatlan érzéseket és állapotokat közvetítenek. Ez jellemzi Vezess helyettem című novelláját is, ami az azonos című film gerincét képezi. A rendező azonban a hézagokat – amelyek egy közepesen hosszú, nagyjából 20 oldalas novella és egy nem kevesebb mint 3 órányi játékidejű mozi között értelemszerűen adódnak – a nagy orosz drámaíró, Anton Pavlovics Csehov egyik legismertebb darabja, a Ványa bácsi „beforgatásával” tölti ki.

A színmű az eredeti novellában csupán néhány említés erejéig jelent meg (épp ezt a darabot próbálja ugyanis utazás közben főhősünk, egy Kafuku Juszuke nevű középkorú színész, akit koccanásos balesete után az ügynöksége nem enged autót vezetni, ezért felbérel egy fiatal sofőrlányt), Hamagucsi filmjében viszont az egész cselekményt át- meg átszövi, és teljes mondanivalóját áthatja. Csehovhoz hasonlóan ugyanis

a japán rendező is a társas viszonyok rejtélyét, a lélektől lélekig vezető legrövidebb – vagy adott esetben leghosszabb – utat kutatja. Na meg persze magának a léleknek a rejtelmeit is.

A novellában például nem alakul ki valódi, közeli kapcsolat Kafuku és a sofőrlány, Miszaki között (annak ellenére, hogy mindketten nyugtázzák, hogy a nő pont abban az évben született, mint a férfi lánya, a férfi pedig akkor, amikor Miszaki apja), a főhős csupán hálás a lány ügyes, szinte már tapintatos, észrevehetetlen vezetése miatt, aki így csupán a katalizátora lesz Kafuku kulcsfontosságú vallomásának, amely egy dugóban ülve a megnyugtató élmény hatására nem is kiszakad, hanem inkább kifolyik belőle.

A filmverzióban ezzel szemben a hosszas közös autózások során Kafuku és Miszaki annyira közeli barátokká válnak, hogy kölcsönösen megnyílnak egymás előtt: olyan múltbeli traumáikat osztják meg egymással, amiről még soha senkinek nem beszéltek, és ami olyan átokként ül rajtuk évek óta, hogy szinte úgy hordják, mint egy ismerős, minden nap viselt ruhadarabot – és amelytől, amíg nem találkoztak egymással, biztosak voltak benne, hogy sosem szabadulnak. Átmeneti ismeretségük azonban örökre megváltoztatja az életüket – főleg a lányét, aki előtt még ott van az egész (Kafukuval ellentétben, aki ebből a szempontból a 47 évesen már a hátralévő időt számolgató Ványa bácsi rokona).

A könyvben Miszaki részéről teljesen hiányzott ez a nyomasztó titok, a férfi esetében pedig egy olyan kínzó kérdés volt, amire már sosem kaphat választ – ám Hamagucsi ebből is súlyos bűntudatot keltő ballépést farag. S habár a filmben is szóba kerül Kafuku lánya, itt ahelyett a rádöbbenés helyett, hogy a sofőrnő akár a lánya is lehetne,

sokkal mélyebb, közelibb és életre szólóbb kapocs alakul ki köztük,

amihez semmi köze nincs egyikük életkorának sem, sokkal inkább annak, hogy kiderül: egészen eltérő hátterük ellenére valamiféle lelki rokonságot éreznek egymással (ennek csodálatos képi megfogalmazása, amikor Kafuku kocsijában mindketten kidugják a cigarettát tartó kezüket a napfénytetőn, mi pedig csak a két, különböző emberhez tartozó párhuzamos kart látjuk).

A külön-külön vett jellemábrázolást tekintve pedig érdekes adalék, hogy az elbeszéléstől eltérően a filmben az említett koccanásos baleset nem oka a két főhős találkozásának, csupán egy olyan esemény, ami a későbbiekben árulkodó jelleggel bír Kafukura nézve, azaz

a karakter lélektani jellemzésének eszközévé válik

(többek közt felveti vele kapcsolatban azt a fontos metaforát, hogy az incidenst az okozta, hogy szembetegsége miatt van egy vakfoltja).

Mondhatjuk tehát, hogy Hamagucsi kibontja és elmélyíti az eredeti novellában csak motívum szintjén megjelenő apróságokat. Sőt, ahogy már említettük, filmjéhez igazából két Murakami-elbeszélést is felhasznált: a másik a szintén a Férfiak nő nélkül című kötetben olvasható Seherezádé, amelynek segítségével nem annyira a cselekményt építi, hanem egy fontos nőalak, Kafuku feleségének a figuráját. Miközben a Vezess helyettem című novellában a főhős felesége hozzá hasonlóan szintén színész volt, itt az alkotók forgatókönyvírót, azaz mesemondót csináltak belőle, afféle modern kori Seherezádét, ahogy az a Seherezádé című elbeszélésben is szerepel. És vissza-visszatérően a szájába adták azt az egyszerre izgató és rejtélyes történetet, amelyet a Murakami-mű címszereplője mesél a novellában.

De ugyanilyen fontos hangulatilag a már többször említett Csehov hatása is. A Vezess helyettem a szélsőséges, szenvedélyes, sőt tragikus múltbeli történések ellenére

az apró rezdülések, a „hétköznapiság” filmje, ami nemcsak a Ványa bácsi, de az orosz író egész világát megidézi azzal,

hogy a már-már a jelentéktelenségig mindennapi dolgok mélyén húzódó súlyos érzéseket, élményeket, áramlásokat tárja fel (a legmegrázóbb ebből a szempontból az a részlet, amikor megtudjuk, mi húzódik Miszaki virtuóz autóvezetési technikája mögött).

Murakamihoz hasonlóan egyébként a rendező Csehovtól is felhasznál egy másik művet is, csak sokkal szubtilisebben, hiszen a film egy fontos figurájában, a főhős által színpadra állítandó Ványa bácsi fiatal, mégis címszereplőnek választott nőcsábász színészének alakjában a Sirály szomorú üzenete jelenik meg (a szinte kedvtelésből, közömbösen elpusztítani valamit mozzanata). A végső mondanivaló azonban, amit Kafuku továbbad Miszakinak, egyenesen a Ványa bácsiból származik: a gondjainkat felvállalva, azokkal szembenézve, alvajárás és a múltba való révedezés helyett cselekvően élni és továbblépni – és Hamagucsi tehetségének köszönhetően mindez csak leírva hangzik didaktikusan és porosan, a filmben egy pillanatra sem válik azzá.

Hamagucsi Rjuszukét már a Vezess helyettemmel egyazon évben forgatott A szerencse és képzelet kereke című, nálunk a 2021-es Cinefesten bemutatott (sőt fődíjjal elismert) munkájában is az emberi találkozások, a másik ember misztériuma, egymás tökéletes megismerésének és megértésének képtelensége érdekelte: annak lehetetlensége, hogy két lélek tökéletesen egymásba kapaszkodjon. Új filmjében az alkotó bebizonyítja, hogy

amikor mindez mégis sikerül, az egyfajta hétköznapi csoda.

A Vezess helyettemnek ráadásul eközben – az üzenetét 90 százalékban hosszas párbeszédeken keresztül átadó A szerencse és képzelet kerekével szemben – olyan gazdag a világa (hosszasan lehetne elemezni például azt az alkotói döntést, hogy Hamagucsi színpadi színészt és rendezőt farag a novellában még csak színészként tevékenykedő főhősből, akinek elég beszédes módon az a módszere, hogy különböző nyelveken, a Ványa bácsi esetében részben jelnyelven beszélő művészekkel adatja elő a darabokat), hogy biztosan sokáig ott motoszkál még a fejünkben.

És egészen furcsa, hogy az Akadémia nem kevesebb mint négy Oscarra jelölte ezt a különös és különleges hangulatú, háromórás játékideje és lassú tempója miatt sokak számára minden bizonnyal kicsit nehezebben befogadható filmet, ami közel sem olyan tökéletes, mint az Élősködők, mégis megismételheti a bravúrját, hiszen

majdnem pontosan ugyanazokban a kategóriákban érdemelt jelölést, mint amelyekben az nyert (legjobb film, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv és legjobb nemzetközi film). Március 27-én kiderül.