Martin és Steven meghitten beszélgetnek a folyóparton. Martin egy 16 éves, halk szavú, udvarias srác, Steven egy szakállas, kimért sebészorvos, akár a fiú apja is lehetne, de nem az. Többször is találkoznak kettesben, és ha másokba botlanak, az orvos átlátszó hazugságokkal magyarázza kapcsolatukat. Vajon mi folyik itt? Kik ők egymásnak, milyen kapcsolat van köztük? Napjaink egyik legizgalmasabb európai rendezője, a görög Yorgos Lanthimos sokáig lebegteti a kérdés, akár azt is hiheti a nézők, hogy ők ketten szeretők, majd lassan kiderül, Martin apja a műtőasztalon halt meg, és ó az orvost tartja felelősnek. Lehet hogy az is, ezt nem tudjuk meg egészen biztosan, a fiú azonban egyre közelebb kerül a családhoz, Steven feleségéhez, tinilányához és kisfiúhoz. Majd megátkozza őket.

Pontosabban csak elmondja, mi történik majd velük, de világos, hogy ő áll a mögött, ami kisvártatva lezajlik, és pontosan az történik, amit megjósolt. Nem mondjuk meg, hogy mi, tessék kivárni, megnézni. Mindez azonban olyan, mint egy görög tragédia, ahol senki sem menekülhet a végzete elől, és ahol a jóslatok mindig beteljesednek, a vergődő férfinak pedig választania kell szerettei közül. És ilyenkor visszamenőleg is új értelmet kap minden elejtett szó, apró engedelmetlenség, figyelmetlenség, a család pedig atomjaira hull szét. És ki más értené meg annyira a sorstragédiák működési mechanizmusát, mint egy görög rendező, akinek elképesztő stílus- és arányérzéke van. Filmje egyszerre rikítóan harsány és már-már görcsösen visszafogott, hősei élénk díszletek, néha egészen grandiózus terek között bolyonganak, máskor apró terekbe szorulnak. Nincsenek felesleges gesztusaik, hiszen minden kimondott szó létfontosságú lehet, mégis minden mondatuk kimért és teátrális.

Ahogy Thimios Bakatakis operatőr minden egyes beállítása is olyan, mint egy festmény. Az Egy szent szarvas meggyilkolása csodálatosan szép film, minden kockája ragyog. Ez a szépség azonban szinte minden képkockán szándékosan hideg, üresen kong – az egy kivétel a két fiatal rövid, önfeledt kirándulása a közeli parkban, ami egy villanásra megmutatja, mi történne vagy történhetne, ha nincs az a régi műhiba. Így azonban hőseink bábként mozognak, minden kitörési ponton visszarántja őket saját, előre megírt végzetük. Mindez persze bizarr is egyben, hiszen ez a tragédia a kórházat leszámítva teljesen hétköznapi környezetben játszódik, a főhős tinilánya egy banális popdalt énekel – Ellie Goulding Burn-je még sosem hangzott annyira kísértetiesen, mint itt -, de ettől lesz mindez elviselhető. Merthogy máskülönben a hőseinkre zúduló tömény nyomorúság elviselhetetlen lenne.

Colin Farrellre mellesleg ráfért egy ilyen jó film – és persze az ezt megelőző közös filmje a rendezővel, A homár -, hiszen évek óta nem találta a neki megfelelő szerepeket. A vagány szépfiú karakterből kiöregedett, őszintén szólva ritkán is állt neki jól, most viszont elemében van, és végre van is mit eljátszania egy felvett pózon kívül. A feleséget játszó Nicole Kidman teljesen más tészta, ha néha mellé is nyúlt, neki sosem okozott gondot megtalálnia a megfelelő rendező és filmmegtalálása. Most is erőlködés nélkül hoz minden érzelmet, minden gesztust, és ami a legjobb benne, egyszerre modern és klasszikus. A film azonban a Farrellhez hasonlóan ír Barry Keoghané – bár az alkotógárda zöme görög, angol-ír alkotásról van szó – a kiismerhetetlen, hol félénk, hol riasztóan magabiztos Martinként.

Persze, iszonyú jól megírt karakterről és hálás szerepről van szó, de ez a srác még ehhez is hozzá tud tenni, nem csak a többi szereplőt vonja egyfajta hipnózisba, hanem a nézőt is. Ez különben is Keoghan éve, hiszen a Dunkirkben is fontos szerepet játszott, és még nyilván sokat hallunk róla. És amolyan meglepetésvendégként az egykori tinisztár, Alicia Silverstone is feltűnik itt egy rövid, de fontos jelenetben Martin kétségbeesett anyjaként, és ma már hosszúnak nevezhető karrierje során valószínűleg még sosem volt ilyen jó. Ez a film kihozta belőle.

Értékellés: 9/10