A legjobb dolog, ami egy thai börtönben történhet az, ha a ringben vernek péppé, mert utána felmos valaki, kapsz enni és valahogy túléled az egészet. Persze mindez valós történet alapján...
Háromszor jártam Thaiföldön, imádom magát az országot és az egész régiót. És persze jártam muay thai stadionban is, amit az egyszerűség kedvéért thai boksznak is szokás hívni, ami fantasztikus élmény volt: a zaj, a zene, a bukmékerek kiabálása, a rituális tánc és a szertartások az összecsapások előtt legalább olyan izgalmas volt, mint maga a harc. És persze Thaiföldnek megvan a másik, jóval kevésbé vonzó arca is, amit azok a külföldiek is megtapasztalhatnak, akik vannak elég ostobák ahhoz, hogy droggal kereskedjenek arrafelé, tudván, milyen elképesztően szigorúak az erre vonatkozó thai törvények.
Billy Moore is egy ostoba fiatal srác, egy liverpooli proli, aki már odahaza is megjárt pár börtönt – ez speciel a filmből nem derül ki -, és mivel korábban bokszolt, Thaiföldön illegális meccseken „lép fel”, miközben a helyi szintetikus droggal, a yabával dealerkedik. Persze közben drogfüggő is, és nem tart sokáig, míg elkapják, és börtönbe kerül. Thai börtönbe, ami maga a földi pokol, ahol pár négyzetméteren, a mocsokban hatvan-hetven férfit zsúfolnak össze, ahol mindennaposak a gyilkosságok és a nemi erőszak, ahol a rabok zöme heroinfüggő – és ahol nyelvtudás és kapcsolatok nélkül elképesztően nehéz dolga van egy farangnak, vagyis egy külföldinek. Billy azonban szívós srác, és bár függősége és dühkitörései időről időre komoly bajba sodorják, ott van neki a boksz, és bekönyörgi magát a börtön muay thai csapatába, ami végül elhozza neki a megváltást.
Az egzotikus témákhoz amúgy is vonzódó francia rendező, Jean-Stéphane Sauvaire (Őrült Johnny) kényelmes helyzetben volt, adott volt számára egy izgalmas valós történet, amely ötvözte a sportfilmek klasszikus elemeit és a börtöndrámák keménységét és szikárságát, és ő maximálisan ki is használta mindkét műfaj előnyeit. No és persze a helyszín adottságait. Használaton kívüli, de valódi börtönben forgatott, az elítélteket valódi börtöntöltelékek játszották – el tudom képzelni az európai stábtagok idegességét, hogy velük kellett hetekig összezárva dolgozniuk -, és ezzel már nyert ügye is volt. A kamera végig előszeretettel időzik el a rabok díszes tetoválásain, a sokat látott izzadt arcokon, és persze a hol rettegő, hol értetlen, hol dacos Billy arcán is, akinek hófehér bőre éles kontrasztban van a sok félmeztelen barna testtel. És persze az, ami egy kőkemény börtönben megtörténhet, meg is történik, néha elképesztően brutális módon – és, ha minden igaz, a valóságban ez még sokkal rémesebb volt.
És ott van a boksz is, ami itt nem ugyanazt a szépséget, eleganciát és izgalmat hozza, mint például a 2003-as Ong-bak - A thai boksz harcosa. Itt a harc nem vérre megy – és érdekesség, hogy a börtön hétköznapjaival szemben ez még egy békés tevékenységnek számít -, hanem az állóképesség, a fájdalomtűrés tesztje, és pont azért olyan izgalmas a kapott és adott ütések, rúgások, könyökösök sorozata. A kíméletlen azonban nem a sportról szól, hanem a túlélésről, és bár magán hordozza a megtörtént eseteket feldolgozó filmek darabosságát, hiszen rengeteg dolog van, amiket a rendezőnek egyszerűen MUSZÁJ kipipálnia, hogy ragaszkodjon az alapanyaghoz, a film tökéletesen hozza azt a hangulatot, azt a közeget, amiben mindez megtörtént. Vagyis mindent elhiszünk neki, és persze a főszerepet játszó Joe Cole-nak (Birmingham bandája, Green Room), aki előtt nagy jövő áll még.
Értékelés: 8/10
