Az évszázad egyik legnagyobb sporteseménye volt, amikor 1980-ban összecsapott a két legmagasabban jegyzett teniszező, az acélidegzetű svéd és a robbanékony amerikai.
A 1980-as wimbledoni férfi egyéni döntőmérkőzést ma is a sporttörténelem legnagyobb eseményei között tartják számon. A majdnem 4 órán át tartó összecsapás a világ első számú teniszezője, az immár az ötödik wimbledoni bajnoki címére hajtó svéd Björn Borg és a világranglista második helyezettje, ám sem a nézők, sem sporttársai között nem túl népszerű, faragatlan, indulatos amerikai John McEnroe között zajlott. Azt nem áruljuk el, ki nyert, és ez sokáig nem is fontos, csak az, hogyan várja a nagy napot a két sportoló – főleg Borg, hiszen mégiscsak egy svéd filmről van szó.
Janus Metz Pedersen rendező, aki a Titanic Filmfesztiválon vetített nagyszerű afganisztáni háborús dokumentumfilmje, az Armadillo révén lett ismert, sok szempontból azon az úton halad, mint Ron Howard 2013-es autóversenyzős rivalizálós sportfilmje, a Hajsza a győzelemért. Még a frizurák is hasonlóak, hiszen ugyanabban a korban járunk, és a két rivális itt is akár barát is lehetne, annyi minden közös bennük! Mindkettőjüket bajnoknak nevelték, és egyik sem tud veszíteni, mindkettő gyerekkorától kezdve hihetetlen feszültség alatt élt, edzett és játszott, csak ezt máshogy adja ki – vagy nem adják ki. Az alacsony sorból felkapaszkodott, ekkor 24 éves Borgot a rutin, az ezer apró rituálé tartja össze. A meccs előtti éjszakákon például pontosan 50 darab teniszütőt tesztel le edzőjével mindig ugyanabban a szállodai szobában, a szünetben pedig mindig két törölközője van. Már mindent elért, és fél a vereségtől, a csalódástól, kimerült, és kételyek gyötrik.
A jó családba született, 20 éves csodagyerek McEnroe viszont duzzad az energiától és a nyerni akarástól, viszont ritkán képes megőrizni a hidegvérét. Utálják is érte sokan, pályára lépését rendszerint füttykoncert kíséri, ami látszólag nem érdekli, de persze az is lehet, hogy a provokáció stratégiájának tudatos része. A film jelentős része a hasonlóságok és különbségek kiemelésével telik el, de az „alig” 100 perces játékidőbe bele kellett, hogy férjen a két férfi korábbi pályafutásának legalább egy része – ahol az igazi Borg igazi fia játssza a teniszcsillag fiatalkori énjét -, valamint az 1980-as wimbledoni torna döntőjéhez vezető út és a „selejtező” mérkőzések legalább egy része. És ez egy gigantikus feladat, amit Pederson egyáltalán nem old meg rosszul.
A Borg/McEnroe ugyan felépítésében nem sokban különbözik a legtöbb klasszikus sportfilmtől, hiszen itt is megkapjuk a felemelkedést, a motivációt, a rangadóhoz vezető rögös utat és a nagy rivalizálást, a hangulata viszont egészen egyedi. Amihez kellett a Borgot játszó, nálunk nagyrészt ismeretlen, hazájában is inkább krimisorozatokból ismert Sverrir Gudnason is, aki olyan tömény melankóliával tud nézni maga elé a semmibe, hogy abba belehasad a néző szíve. És ezt nem ironizálva mondom, tényleg nagyon jó a pasas, miközben megvan benne Michael Fassbender szemtelen kivagyisága is – a két színész eléggé hasonlít is. Gudnason tökéletesen hozza Borgot, akire hasonlít is, és van olyan karizmatikus, hogy elhiggyük neki, ő korának egyik legünnepeltebb sportolója.
Mert ez a néha túlságosan is feszesre vágott mérkőzések képeiből aligha derült volna ki – ami persze szükségszerű is, hiszen nem túl valószínű, hogy a két főszereplő tényleg profi módon teniszezik. Shia LaBeoufnek ráadásul 2008-ban egy balesetben összeroncsolódott a kézfeje, tehát nem túl valószínű, hogy egyáltalán nagyot tud ütni az ütővel, és McEnroe-val ellentétben amúgy is jobbkezes. Ő, mint annyiszor máskor, most is önmagát adja, a meg nem értett rosszfiút, aki igazából jó, de ez most valamivel jobban áll neki, mint máskor, és nyilván nem véletlen a színészválasztás. Annyi közelmúltbeli ostoba botránya és magamutogatása után egy tisztességesen végigjátszott film és egy jó szerep neki egyfajta megváltás és vezeklés is egyben.
Ami pedig az évszázad teniszmeccsét illeti, a legendás 1980-as eseményt sokáig semmi és senki nem tudta letaszítani a trónjáról, majd jött 2008 és egy újabb döntő Wimbledonban. Roger Federer és Rafael Nadal 4 óra 48 percet játszott egymással, míg Nadalnak sikerült felülkerekednie a nála esélyesebbnek tartott örök riválisán. Valamelyik stúdió már nyilván megvette ennek a megfilmesítési jogait is.
Értékelés: 8/10
