Harry Potter: megtudja, hogy varázsló kontra a sok-sok haláleset

Amikor Hagrid felkeresi a tizenegyedik életévét betöltő kis Harryt, hogy közölje vele, hogy varázsló, és attól kezdve a Roxfortban fog tanulni, az nemcsak azért szenzációs bejelentés, amiért bárki számára az lenne, hanem mert így a kisfiú végre kiszabadulhat a Dursley család rémuralmából. Az öröm így rögtön megduplázódik – ráadásul az óriás a frászt hozza a Harryvel folyamatosan szemétkedő nagynénire és nagybácsira. Sőt: a kis túlélő még egy tortát is kap, minden bizonnyal először életében. Nem csoda hát, hogy úgy meg van illetődve, hogy szinte el sem hiszi sorsa szerencsésre fordulását.

Ezzel a bájos jelenettel éles ellentétben áll az a visszatérő mozzanat, amikor a kis varázslótanonc sorra elveszíti a mentorait. Nem elég, hogy Harry Potter árva, és meglehetősen szörnyű körülmények között veszítette el a szüleit, a traumát pedig sosem felejtheti el, hiszen újból és újból emlékeztetik rá, de bármilyen apafigurát megszeret, azt előbb-utóbb valódi apjához hasonlóan el kell, hogy gyászolja. A fenti örömteli eseményhez hasonlóan így ezek a tragédiák is mindig megduplázódnak – legyen szó Sirius Blackről, Remus Lupinról vagy Albus Dumbledore-ról. Ezek az újabb és újabb halálesetek pedig egyre magányosabbá teszik a fiút.

Hermione Granger: életeket menteni az időnyerő segítségével kontra a szülei memóriájának kitörlése

Hermionénak több vidám vagy legalábbis elégedett momentum is jutott, hiszen

a lány már akkor boldog, ha fitogtathatja a tudását.

De félre a tréfával! Az egyik legfontosabb pozitív történés vele kapcsolatban, amikor az időnyerő segítségével – Harryvel az oldalán – visszamegy az időben, és így meg tudja menteni Siriust és Csikócsőrt is. Hermione esetében tehát szoros összefüggésben van a tudásának fitogtatása, vagy szebben mondva kiemelkedő képességeinek a használata és a segítségnyújtás, így igazából azonnal legitimizálódik a lány néha kicsit tenyérbe mászó tudálékossága.

Hermione a hét kötet (és a nyolc film) cselekménye során sok mindent átélt barátaival, Harryvel és Ronnal. A legszívszorítóbb pillanat mégis az volt, amikor egy varázslattal ő maga törölte ki saját szülei memóriáját, hogy ne emlékezzenek rá, és hogy örökre eltűnjön az életükből. A sztori vége felé ugyanis, amikor a dolgok már annyira elszabadultak, hogy kifejezetten veszélyes volt mugliként élni, mivel Voldemort hívei mugli családokat gyilkolnak, a lány úgy dönt, így menti meg szüleit a pusztulástól – egyúttal így gondoskodik róla, hogy az ő életüket ne tegye kockára azzal, hogy elindul egy végső, igen veszélyes küldetésre Harryvel. Ezzel pedig (a hősnő boldog pillanatával egyetemben) egyértelmű bizonyítékát látjuk, milyen önfeláldozó, segítőkész és sziklaszilárd jellem is Hermione Granger.

Ron Weasley: amikor győzelemre vezeti a kviddicscsapatot kontra Fred halála

Harry másik barátjának is jutott jó pár dicsőséges momentum, főleg, mivel egy olyan figuráról van szó, aki kifejezetten derűlátó, és ritkán veszíti el a jókedvét. A legtöbb esetben azonban Ron örömébe mindig vegyül egy kis üröm, mivel boldog pillanatait gyakran árnyékolja be valamilyen baljós esemény (lásd például a Hermionéval váltott első csókját). Épp ezért egy olyan örömteli mozzanatot választottunk ki, ami színtiszta élvezet volt a karakter számára, és semmi stressz nem zavarta meg: ez pedig nem más, mint az a nap,

Ezzel a diadalittas eseménnyel éles ellentétet alkot az a sötét szomorúság, ami akkor árasztja el hősünket, amikor a varázsvilágban dúló háborúban meghal az egyik bátyja, az örök mókamester, Fred. Ron érzelmeire a könyvekben és a filmekben nem sok szót pazaroltak (sőt – ahogy arról ebben a cikkünkben is írtunk – Hermione egyszer azt állapította meg róla, hogy az érzelmi szintje egy teáskanálénak felel meg), mivel általában Harry állt a középpontban, a két jó barát közül pedig Hermione volt az, aki jobban tudott reflektálni a lelkivilágára. De attól még az örök jókedvű Ronnak is gyakran kellett megbirkóznia olyan súlyos dolgokkal, amelyeket talán soha nem lesz képes feldolgozni.

Dumbledore: amikor Harry legyőzi Mógust kontra a húga halála

A jó öreg iskolaigazgatóról elég nehéz megállapítani, hogy mikor örül, mivel nem igazán mutatja ki a valódi érzéseit. Az azonban nagy biztonsággal kijelenthető, hogy amikor rögtön az első részben Harry magától rájön, hogyan verje vissza Mógus professzort, aki meg akarja szerezni a bölcsek kövét, sőt, végérvényesen legyőzi, így magával Voldemorttal szemben is elkönyvelhet egy apró diadalt,

az esemény Dumbledore legnagyobb megelégedésére szolgál.

Nem nehéz kitalálni, hogy ezzel szemben melyik pillanat volt az, ami örökre összetörte a varázsló szívét. Húga, Ariana halála, ami szorosan kapcsolódik Gellert Grindelwalddal való barátságához (ebbe a kapcsolatba nyújt egyébként betekintést a közelgő Legendás állatok és megfigyelésük – Dumbledore titkai). A tragédiát több tényező is súlyosbítja, amelyekről (ahogy Ariana egész szomorú életéről) részletesebben is beszél a lenti videó. Egyrészt Dumbledore sosem lehet biztos benne, hogy nem ő maga okozta-e húga halálát. Másrészt ha személyesen nem is ő ölte meg, egyértelműen felelőssé tehető érte. Harmadrészt a tragikus esemény egyúttal azt is jelentette, hogy véget ért a barátsága Grindelwalddal. Negyedrészt pedig öccse, Aberforth is emiatt gyűlölte meg örökre. Csapás csapás hátán...

Perselus Piton: Lilyvel való barátsága kontra Lily halála

Harry Potterhez hasonlóan Piton professzornak is hányatott, zaklatással és bántalmazással tarkított gyerekkora volt,

amiből épp a Harry édesanyjához, Lilyhez fűződő barátsága jelentette az egyetlen kiutat.

Nem csoda hát, hogy a kis Perselus nagyon megbecsülte ezt a szép kapcsolatot, és szinte bálványozta a lányt, sőt, utóbb viszonzatlannak bizonyuló szerelmet táplált iránta, egész életében. Lilyvel való viszonya olyan meghatározó volt, hogy Pitonnak emiatt szorosan összefügg a legboldogabb és a legszomorúbb élménye.

A legszomorúbb tapasztalás a számára így természetesen Lily halála, amely tragédiába plusz keserűségként vegyül, hogy a férfi valójában már sokkal korábban elvesztette a lányt, hiszen azzal, hogy csatlakozott a halálfalókhoz, egy olyan társaság tagja lett, amely a Lilyhez hasonlók, azaz a sárvérűek pusztulását akarja (a két kamasz kapcsolata igazából már akkor megromlott, amikor Perselus sárvérűnek nevezte Lilyt). Miután nem sikerült elérnie, hogy barátja/szerelme életben maradjon Voldemortnak a Potter család ellen elkövetett támadása során, Piton professzor a lány halála után is tovább ápolja a lelkében a hozzá fűződő szerelmét.

„Örökké”

– válaszolja Dumbledore kérdésére („ennyi év után is?”) a történet vége felé. Nekünk pedig vele együtt szakad meg a szívünk.

(via ScreenRant)