Ikonikussá egy filmet nemcsak a sztori vagy a képi világ tehet, de a frappáns, jól idézhető mondatok is. Minden forgatókönyvíró vágya az, hogy a mondatai életre kelljenek, és szállóigévé váljanak, legyenek azok poénok, monológok vagy a rosszfiúk kiiktatása utáni vagány beszólások. Ikonikus dialógot azonban nem lehet formula alapján írni, van, hogy sikerül, de még gyakrabban csak a nagyotmondás szándéka jön át. Jobb esetben egy nagyszerű színész vagy egy erős alakítás képes egy rossz mondatból is kihozni a maximumot, de ezek inkább a szabályt erősítő kivételek.

Jupiter felemelkedése (2015)

A Wachowski testvérek képesek voltak emlékezetes párbeszédeket írni, erre a legjobb bizonyíték a Mátrix, de azóta nagyítóval kell keresni a frappáns mondatokat a filmjeikben.

A Jupiter felemelkedése sem kivétel, ebben a gigantikus intergalaktikus eposzban a Mila Kunis által alakított Jupiter Jones és Channing Tatum exszuperkatonája között bimbódzik egy fura románc. A nő genetikailag azonos egy kozmikus matriarchával, akinek az a rendeltetése, hogy uralja a kozmoszt, a férfi pedig genetikailag félig kutya (erre utal a neve is), ami önmagában is hajmeresztő koncepció, de erre még a dialógok is rátesznek egy lapáttal.

Amikor Tatum karaktere megpróbálja közölni Jupiterrel, hogy nem lehet köztük semmi, egy olyan párbeszédet kapunk, ami egy Csupasz pisztoly-filmből se lógna ki.

Armageddon (1998)

Michael Bay filmje annyira hadilábon áll a tényekkel és a valósággal, hogy a NASA a vezetői képzési programjában le szokta vetíteni a filmet, a jelölteknek pedig rá kell mutatniuk az összes hibára, és hát abból van bőven.

Nem ilyen hiba, „csak” óriási blődség az a pillanat, amikor Steve Buscemi karaktere fegyvert ránt, és hitetlenkedve kérdezik meg tőle, hogy mit keres nála egy pisztoly az űrben, ami mindent összevetve jogos kérdés. Szerencsére van rá orvosi magyarázat - legalábbis az Armageddon kontextusában -, és eszerint William Fichtner

- Űrdemenciában szenved.”

Az nem derül ki, hogy ezt viccnek szánták-e az alkotók, de természetesen ilyen betegség nem létezik.

A jövő hírnöke (1997)

Miután első rendezése, a Farkasokkal táncoló 7 Oscar-díjas kasszasiker lett, Kevin Costner abban reménykedett, hogy a A jövő hírnökével, amelyben színészi, produceri és rendezői szerepet is vállalt, ugyanott tudja folytatni.

Posztapokaliptikus kalandfilmje ehelyett gigantikus bukás lett - a legrosszabb színész és a legrosszabb rendező kategóriában is megkapta az Arany Málnát, de a forgatókönyvet és a soundtracket is díjazták - és akkora lyukat ütött a karrierjén, amelyből csak évek múlva tudott kilábalni.

Nem elég, hogy a film túlságosan komolyan veszi magát és unalmas, önhittségében Costner olyan, paródiába illő párbeszédeket adott a szereplők szájába, amelyek a karakterét fényezték. Lásd azt a jelenetet, amikor Irene March messianisztikus figurává avatja őt, de a szerény postás ezt elhárítja. (A film eredeti címe amúgy csak annyi, hogy A postás, és a magyar változat készítői is érezhették, hogy ez azért kicsit snassz, és így lett belőle A jövő hírnöke.)

Star Wars II. rész - A klónok támadása (2002)

Utólag visszagondolva már-már zseniális húzásnak tűnik, hogy Obi-Wan Kenobi Luke Skywalkert a nagynénje és nagybátyja gondjaira bízta a Tatuinon, mert Darth Vadernek nagyon nyomós oka volt arra, hogy a lehető legtávolabb maradjon egy homokkal borított bolygótól.

A leendő sötét nagyúr homokkal szembeni fóbiája az előzménytrilógia második részében tárul fel, amikor az ifjú Anakin Padme Amidalával való bimbózó románcát követhetjük. Itt derül ki véglegesen, hogy George Lucas csak a világépítésben zseni, a párbeszédek megírásában már kevésbé, különben nem hagynák el a szépreményű jedi száját ilyen mondatok:

Nem szeretem a homokot. Durva, érdes, viszket tőle az ember. És behatol mindenhova.”

Gengszter románc (2003)

Ben Affleck és Jennifer Lopez hírhedt közös filmje olyan borzalmasra sikeredett, hogy be is húzta az Arany Málnát mind a hat fő kategóriában, Martin Brest rendezőt pedig gyakorlatilag száműzték Hollywoodból, és azóta sem rendezett nagyjátékfilmet.

A történet szerint a Ben Affleck által alakított maffiózójelöltnek el kell rabolnia egy szellemileg visszamaradt fiút a pszichiátriai intézetből, bizalmatlan főnöke azonban a nyakára küldi Rickit (Jennifer Lopez), a rideg bérgyilkosnőt. A két bűnöző végül egy ágyban köt ki, annak ellenére, hogy a nő elvileg leszbikus, és ha a szexjelenet nem is feltűnően kínos, a felvezetés az. Ben Affleck karakterének száját ugyanis a pillanat hevében ez a mondat hagyja el: “It’s turkey time…gobble, gobble.”

Hogy itt pontosan mire gondolt a költő, illetve a forgatókönyvíró, az máig nem derült ki. (A turkey magyarul pulykát jelent, a “gobble” pedig az a hang, amit a pulyka kiad. Az egyik magyar verzióban ezt így oldották meg: „Most jön a desszert… Nyalóka, nyalóka.”

A szürke ötven árnyalata (2015)

E. L. James trilógiájának adaptációi több mint egymilliárd dollárt hoztak a jegypénztáraknál, annak ellenére, hogy a Jamie Dornan által alakított Christian Grey fülledtnek szánt mondatai körülbelül annyira izgatóak voltak, mint a déli időjárás-jelentés.

Tény, hogy a könyvek nem a Nobel-díj szintű dialógusaikkal tűntek ki, de Kelly Marcel forgatókönyvíró korábban, a Banks úr megmentésével bizonyította, hogy van érzéke az adaptációhoz, úgyhogy lehetett abban bízni, hogy feljavítja az alapanyagot, de ehhez képest csak szárazabbá és izzadtságszagúbbá tette a párbeszédeket.

Így hagyhatta el Mr. Grey száját az a mondat, hogy

Mert elb*szott vagyok, mind az 50 árnyalatban”

- ami után már csak az hiányzott, hogy Dornan a kamera felé forduljon, és kacsintson, miközben a a kezében E. L. James regényének keménykötésű példányát tartja, hasonlóan a Wayne világának termékelhelyezési jelenetéhez.

Showgirls (1995)

Sok filmmel megesett már a mozitörténelem során, hogy bemutatásakor mind a kritikusok, mind a nézők utálták, később viszont elindul a felemelkedés útján. Ez történt annak idején a Showgirlsszel is, ami 1995 legnagyobb buktája lett. Az azóta eltelt évek-évtizedek során azonban valahogy mégiscsak megtalálta a maga közönségét, akiknek köszönhetően kultklasszikussá nemesült.

Paul Verhoeven (Total Recall – Az emlékmás, Elemi ösztön) alkotása – aminek a magyar származású Joe Eszterhas írta a forgatókönyvét! – egy fiatal lányról (Elizabeth Berkley) szól, aki mindenáron táncos akar lenni, és be is kerül a Las Vegas-i toplesstáncosnők világába, ahol azonban sokkal keményebb az élet, mint gondolta volna.

A szkriptet a magyar származású Joe Eszterhas írta, aki az Elemi ösztön sikerének hála 2 millió dolláros gázsit tehetett zsebre, de ez a kész forgatókönyv minőségén nem látszik meg. A kínos párbeszédek listája végtelen, de a cseresznyét a kakitorta tetejére a Robert Davi által alakított Al Torres teszi fel, aki képtelen leplezni a testnedvek iránti megszállottságát. Legalább három nyílt magömléses utalást tesz a film során, ami a pikáns cselekményt tekintve valahol érthető, de az előadásmódja miatt ezek még annál is bizarrabbul hangzanak, mint amilyennek szánták őket.

A csúcs talán az, amikor a show után megdicséri Nomit, megsimogatja az arcát, azt mondja neki – már-már kedvesen –, hogy vigyázzon magára, aztán otthagyja nőt, a de pár lépés után megfordul, hogy közölje:

Furcsa lehet, hogy senki nem élvez rád."

via: Far Out Magazine