Ál/Arc (1997) - John Travolta és Nicolas Cage

Ez egy kicsit komplikált, mert egyrészt két színészről van szó, akik jók és rosszak is ugyanabban a filmben, másrészt ők önmagukat és a másikat is alakítják. Sean Archer FBI-ügynök (John Travolta egy futurisztikus orvosi beavatkozás segítségével titokban arcot cserél ősellenségével, a kómába esett, gengszterrel, Castor Troyjal (Nicolas Cage), hogy kiderítse, hová rejtette azt a bombát, ami képes kiirtani Los Angeles teljes lakosságát. Csakhogy időközben az arc nélküli Troy magához tér a titkos klinikán, és magára varratja Sean Archer arcát, hogy átvegye a helyét – mind a rendőrségen, mind a családjában.  Az őrült alapötlet annak ellenére is – vagy pont azért! – működik, mert két olyan színészre bízták a főszerepeket, akik közismerten mindent túljátszanak - pláne, ha éppen egymást játsszák!

Én és én meg az Irén (2000) – Jim Carrey

Szegény Rhodes Island-i motorosrendőrt, Charlie-t (Jim Carrey) mindenki kihasználja, neje az esküvőjén csalta meg egy fekete törpével, hogy aztán le is lépjen, ráhagyva a hármasikrek gondozását, ő pedig mindig mosolyog, valahányszor belé rúgnak. Csakhogy van egy agresszív, szemétláda énje is, Hank, aki, ha Charlie-nak már túl sok az, amit kap, időnként átveszi az irányítást, és jól szétcsap, a maga sutyerák módján.

Carrey zseniálisan hozza mindkét alakítást,

azt, ahogy a balek megrázza magát és egy tapló lesz, de azt is, amikor a tapló baleknak adja ki magát, hogy megkaphassa azt, ami kell neki - nevezetesen a címbéli Irént, azaz Renée Zellwegert -, mert a Farelly testvérek jól megcsavarták a sztorit.A legviccesebb rész amikor a két „én” összecsap!

Pókember (2002) - Willem Dafoe

Az Peter Parker (Tobey Maguire) szinte rögtön apafigurára talál az iparmágnás Norman Osbornban (Willem Dafoe), a legjobb barátja, Harry (James Franco) apjában, aki láthatóan értékeli a fiú intellektusát.

Furcsa módon eleinte még ekkor is barátként gondol Peterre, akinek szövetséget kínál fel, ám a benne lévő gonosz hamarosan felülkerekedik. Azonban ott van benne a jó is, ami halálakor derül ki: utolsó kívánsága, hogy Peter senkinek se árulja el a titkát – ezzel Harry-t akarja védeni, aki viszont a rossz időzítésnek köszönhetően hamarosan a Pókember új ellensége lesz, hasonló karakterívet írva le, mint az apja.

A sötét lovag (2008) - Aaron Eckhart

Christopher Nolan Batman trilógiájának középső darabja megvillantja azt a lehetőséget, hogy a Denevérember egy tisztességes államügyész segítségével végképp leszámolhat a gothami szervezett bűnözéssel. Igaz. Harvey Dent (Aaron Eckhart) a saját szabályai szerint játszik és egyben Bruce Wayne (Christian Bale) szerelmi riválisa, de jó szándéka megkérdőjelezhetetlen – ezért is válik a Joker (Heath Ledger) egyik legfőbb célpontjává. Csakhogy

Dent nem hal meg, „csak” elveszíti a szerelmét és a fél arcát,

a trauma és a csalódás pedig félig megőrjíti. Akaratlanul is a Joker kezére játszva önbíráskodni kezd, a korrupt rendőrök és a maffia ellen fordul, de Batman mindent megtesz, hogy halála után is megvédje az államügyész jó hírét, hogy a város továbbra is hinni tudjon az igazságszolgáltatásban.

Fekete hattyú (2010) - Natalie Portman

A visszahúzódó, anyja árnyékában élő balerina, Nina (Natalie Portman) elnyeri a Hattyúk tava előadás főszerepét. A művészeti vezető, Leroy (Vincent Cassel) tökéletesnek tartja a lányt a fehér hattyú szerepére, de kétségei vannak a képességeit illetően a fekete hattyú megformálásban. Mindkét szerep más-más egyéniséget igényel: míg a fehér hattyú az ártatlanságot és kecsességet, a fekete az érzékiséget és csalfaságot hivatott megtestesíteni.

Nina saját kétségei és vágyai között őrlődik,

miközben ott van a háttérben a hattyú korábbi megformálója (Winona Ryder) és Nina lehetséges vetélytársa (Mila Kunis) – akik talán ugyanannak a nőnek a különböző kivetülései, és akik közül az egyikkel le akar számolni. Darren Aronofsky egy Oscarhoz, egy Golden Globe-hoz, egy BAFTÁ-hoz és féltucatnyi más díjhoz segítette Natalie Portmant a parádés szereppel.

Széttörve (2016) - James McAvoy

Mi lehet szebb színészi feladat, mint egy szereplő 23 személyiségét eljátszani, majd a végén előrukkolni a mind a 23-at irányító 24. személyiséggel? Mert ez James McAvoy dolga M. Night Shyamalan remekre sikerült filmjében, amelynek egyenes következménye lett az Üveg (2019), ahol aztán A sebezhetetlen (2000) elvarratlan szálai futottak össze. És McAvoynak jól áll a történet valós alapját adó disszociatív identitászavar,

az általa eljátszott különböző személyiségek pedig, köztük jók, rosszak és furcsák vidáman kergetik egymást a véres fináléig,

miközben az általa elrabolt Anya Taylor-Joy szájtátva nézi az egészet.

Wonder Woman 1984 (2020) – Kristen Wiig

Nem csoda, hogy Diana Prince, vagyis a gyönyörű, fejedelmi Wonder Woman (Gal Gadot) a szürke kis kolléganő, Barbara Minerva (Kristen Wiig) példaképe, akit viszont egy szélhámos olajmágnás, a nyilvánvalóan Donald Trumpról mintázott Max Lord (Pedro Pascal) környékez meg, de nem a két szép szeméért. Barbara feladata egy rablás után lefoglalt ősrégi tárgy felértékelése, ami, mint kiderül, valóra váltja kívánságainkat. Lord a mások által levegőnek nézett, sokszor megalázott nőnek megadja, amit akar – de ezzel ő is kihasználja. Így lesz Barbara a villámgyors, erős, magabiztos Cheetah, vagy a a Gepárd,

aki bárki seggét képes szétrúgni, de egy rossz célt szolgál.

Kristen Wiig akár meg is dicsőülhetett volna ezzel a szereppel, ha nincs az a csapnivaló számítógépes grafika, ami a Gepárd és Wonder Woman összecsapásánál fájdalmasan nyilvánvaló.