Szelíd motorosok (1969)

Steppenwolf - "Born To Be Wild"

A filmtörténet egyik legikonikusabb nyitójelenetében először Peter Fondát látjuk, amint felkészül az előtte álló útra: maradék pénzét egy műanyag csőbe teszi, majd ezt elrejti a benzintankban, ami csillagos-sávos mintára van festve, akárcsak a sisakja, igaz, azt nem veszi fel, merthogy nem kötik őt a szabályok. Majd felül a Harley-Davidsonjára, és egy teátrális gesztussal eldobja az óráját – egy drágának látszó  darabot -, jelezve, hogy arra neki már nem lesz szüksége. Csatlakozik hozzá Dennis Hopper – ő egyben a film rendezője is volt –,

és most már tényleg megszólal a Born To Be Wild, és tényleg nekivágnak az útnak a semmibe,

át a hídon a Colorado River felett, végig a lepusztult amerikai kisvárosokon át, egyenesen a végzetük felé, átszellemülten, eggyé válva a zenével.

Aljas utcák (1973)

The Ronettes – "Be My Baby"

Martin Scorsese első igazán ismert filmjében, amely aztán amolyan sormintaként szolgált későbbi nagy maffiafilmjeihez, Charlie (a még nagyon fiatal Harvey Keitel) életét követhetjük végig, akiknek befolyásos maffiózó rokonai vannak, rá is ez a pálya vár, de két dolog eltéríti az útról, legjobb barátja, a mihaszna Johnny Boy (Robert De Niro) és szerelme, az epilepsziája miatt a mélyen konzervatív olasz közösségben kirekesztettnek számító Teresa (Amy Robinson). A főcímdal alatt, amely azzal kezdődik, hogy Charlie felriad hajnalban, amatőrfilmes felvételeket látunk elsősorban hősünkről, aki rendszerint zavartan, szerényen néz a kamerába, de megjelennek a tipikus New York-i olasz arcok, és megjelenik a két végletként Teresa mint a boldogság, és Johnny mint a fenyegető veszély. És közben szól a The Ronettes-től a Be My Baby gyönyörű vokálja, és látjuk, hogy ezt a srácot felemészti valami…   

Trainspotting (1996)

Iggy Pop – "Lust for Life”

Ha nyitózenékről van szó, akkor Danny Boyle munkája evidens módon listavezető mindenhol. Először Rentont (Ewan McGregor) és Spudot (Ewen Bremner) látjuk, amint Edinburgh sétálóutcáján menekülnek két áruházi detektív elől, miközben megszólal a dob Iggy Pop számában – és megszólal McGregor hangja is egy zseniális monológgal, Válaszd az életet (Choose Life) címmel. Amiben felsorol mindent, amit a fogyasztói társadalom tagjai akarnak – de ami neki semmit sem jelent. Mert neki ott van a heroin, és ott vannak a haverok, akiket egy gyors montázsban ismerünk meg, amint fociznak – és ezalatt a pár perc alatt fel is vázolják azt, mit kell tudni az egyes karakterekről. És látjuk Rentont, akit majdnem elüt egy autó, a kamerába vigyorogni, aztán egy üres lakásban betépni, majd kidőlni és a földre zuhanni – majd azt is látjuk, ahogy a beérkező rendőr elsodorja őt.

Nem mellesleg Iggy Pop száma is a függőségről szól – az izgalomról és a kínról.

Nyomd, bébi, nyomd (2017)  

The Jon Spencer Blues Explosions – "Bellbottoms”

Edgar Wright aztán tudja, hogyan kell hangszerelni egy bankrablást, majd autós üldözést. Bébi (Ansel Elgort) három feketébe öltözött, napszemüveges profi bűnözőt - Jon Hamm, Eiza González és Jon Bernthal - szállít le piros Subarujával egy elegáns banképülethez. Azok bemennek, ő pedig az érkezéskor MP4-es lejátszóján elindított dalra kezd légdobolni, jammelni, énekelni teljes átéléssel, aztán kijönnek a rablók, Bernthal előremutat, hogy induljanak – Bébi pedig tolatva lő ki. Rendőrautók veszik őket üldözőbe, de Bébi ismer minden trükköt, leráz mindenki, és mindezt a lüktető zene ritmusára. Tessék megnézni, hogyan driftel, hogy az útra kidobott tüskés útzárat a hátsó kerékkel az őt követő járőr kocsik elé dobja, vagy ahogy átvág az autópálya szemközti sávjába, miközben kissé rémült utasai csak találgatni tudnak, mi lesz a következő lépése és hogyan fog elsülni.

Jackie Brown (1997)

Bobbie Womack - "Across a 110th Street”

Egy ilyen listáról lehetetlen lehagyni Quentin Tarantinót, aki a filmzenék terén verhetetlen, és itt is megmutatja, hogy a lehető legegyszerűbb eszközökkel képes a lehető legnagyobb hatást elérni. Merthogy itt nem történik más, minthogy a címszereplő Jackie (70-es évek expolitation filmjeinek kebelcsodája, Pam Grier) kék stewardess ruhájában átsiet egy repülőtér előcsarnokán, hogy kissé késve, de még pont időben megkezdje kolléganőjével a beléptetést egy harmadosztályú légitársaság járatára.  Először nyugodtan áll a mozgólépcsőn, majd egyre jobban siet, végül futni kezd. Nem történik semmi különös, csak egy újabb munkanap kezdete, de

ahogy Jackie végigvonul a reptéren Bobbie Womack Across a 110th Street című számára, abban minden benne van, amit róla tudni kell, a büszkeség, a tartás, az érett nőiesség. Zseniális, akárcsak maga a dal!

Thor: Ragnarök (2017)

Led Zeppelin - "Immigrant Song”

Thor (Chris Hemsworth) a tűzdémon Surtur foglya, súlyos láncokban, de ez nem tartja vissza, hogy ne legyen nagy az arca és ne feleseljen a démonnal, aki elmondja, hogy a koronáját az Örök Lánggal egyesítve akarja elhozni a Ragnarököt – ez a tudás aztán a legvégén létfontosságú lesz. Aztán persze a villámok istene némi komikus fáziskéséssel kiszabadítja magát a pörölye, Mjolnir segítségével, és felüvölt Robert Plant hangja, megszólalnak az Immigrant Song bármikor felismerhető gitár riffjei, hogy Thor a rárontó démonokkal harcol, majd megszerzi a koronát. Taika Waititi mindenképpen ezt a dalt akarta, ami aztán a végső csata alatt is felcsendül, már ezzel ment a Marvelhez tárgyalni is, a gond csak az volt, hogy a Led Zeppelin arról híres, hogy nem szereti, ha filmekben szólalnak meg a számai. A banda eddig háromszor egyezett bele ilyesmibe, mindig hosszas könyörgés után, és ez várt Dave Jordan zenei supervisorra is, akinek le kellett mennie kutyába, hogy megszerezze a dalt, és akkor még nem tudjuk, milyen csillagászati összegbe került a dolog – de megérte!

A galaxis őrzői (2014)

Redbone - “Come and Get Your Love”

Az egész úgy indul, mint valami komoly dolog. Egy hosszú bőrkabátos alak jelenik meg egy lakatlan bolygón, egy elhagyatott sziklacsarnok bejáratánál, rajta sisak, szemei vörösen világítanak. Belép a sziklaterembe, leveszi a sisakot, meglátjuk Chris Pratt arcát, aki ugyanezzel a mozdulattal felteszi a fejére egy késő 70-es, kora 80-as évekbeli walkman fülhallgatóját – azt a narancssárga szivacsos fajtát -, és elindítja a zenét, hogy végigtáncolja a termet, ahol mindenféle kis patkányszerű lények nyüzsögnek – van, amelyiket felrúgja a levegőbe, van, amit mikrofonként használ.

Hősünk, Peter Quill rosszul, de nagy átéléssel táncol, úgy, ahogy az ember egyedül szokott otthon, amikor senki sem nézi,

és így jut el a titokzatos gömbig, amit itt őriznek, és ami oly sok bonyodalmat okoz majd. A jelenet nem csak menő és vicces, de megágyaz rengeteg dolognak: a walkman és a válogatáskazetta az egyetlen dolog, ami a Földön töltött gyerekkorára és édesanyjára emlékezteti.    

Watchmen: Az őrzők (2009)

Bob Dylan - “The Times They Are a-Changin’”

Zack Snyder különös, a hagyományokkal sok mindenben szakító képregényfilmje tökéletesen nyit, és a főcímdal alatti nagyjából öt percben több minden történik, mint sok más film teljes játékideje alatt. A montázs a II. világháború végétől a vietnámi háborúig tartó korszakot és benne az eredeti szuperhősök korának leáldozását mutatja be, és ki gondolta volna, hogy ehhez ennyire illik egy melankolikus, mégis erős hangzású Bob Dylan dal? A képek nem csak megmutatják ezt a kort, de ki is fordítják azt, annak megannyi ikonikus ábrázolását új szögből mutatva be, kezdve a Times Square-en a győzelem napján elcsattanó csóktól a Kennedy gyilkosságon és a Holdra-szálláson át Andy Warholig és a magát felgyújtó buddhista szerzetesig, közben megágyazva új hőseinknek is, akik szintén túl vannak a fénykorukon, és akik a legvégén egy csoportképhez pózolnak – ki-ki a maga furcsa attitűdjével, ami nyilván később nagyon fontos lesz. Ezt a páratlan intrót több helyen meg is tapsolták a moziban annak idején.