Nevetni sokféleképpen lehet.
10 éve hunyt el Roger Ebert filmkritikus, aki alaposan jártas volt a filmművészetben, éles eszű, jó tollú újságíró volt, és bebizonyította, hogy a szakmája nem csak tiszteletreméltó, de nélkülözhetetlen is. Ebertnek volt egy listája, amint több száz olyan filmet szedett össze, amiket a legjobbaknak tarot és amikről úgy érezte, remek kiindulópont azoknak, akik jobban el akarnak mélyedni a klasszikus filmekben. Ezen a listán a legkülönfélébb műfajok és szubzsánerek találhatók, többek közt olyan vígjátékok is, melyeknek szerinte a legjobbak közt van a helyük.
Bruno vándorlásai (1977)
Werner Herzog filmográfiájában számos csodálatos és egyedi alkotást találunk, ez alól nem kivétel az 1977-es Bruno vándorlásai sem. A tragikomédia egy berlini utcazenészről, Bruno Stroszekről szól, aki most szabadult a börtönből, és felszólították, hogy hagyja abba az ivást. Sok film igyekszik egyszerre humoros és megható lenni, de Herzognak ez valóban sikerül. A képivilág egyedi és különös hangulatú (mondhatnánk: herzogos), a forgatókönyv humora gyönyörűen melankólikus, a szereplőgárda pedig javarészt nem is színészekből áll, így kölcsönözve egy nagy adag őszinteséget is a filmnek.
Amerikai éjszaka (1973)
Ahogy Herzogot, úgy François Truffaut-t sem a nagy nevettetők közt tartják számon, pedig a francia újhullám egyik legjelentősebb rendezője is jól értett a komédiához. Az Amerikai éjszaka című metakomédia egy filmrendezőről szól, aki épp a legújabb filmjének a befejezésével bajlódik, miközben számtalan nehézséggel kell szembenéznie. Ebert azt mondta róla, hogy ez egy “filmkészítést dicsőítő költemény”, ami minden filmrajongót lenyűgöz. Ráadásul az Amerikai éjszaka amellett érvel, hogy a film valószínűleg fontosabb, mint maga az élet.
Sárga tengeralattjáró (1968)
A legendás brit zenekar, a The Beatles összesen öt filmet készített, melyek közül csak az egyik animáció: ez, a Sárga tengeralattjáró. És minden bizonnyal ez a filmjük sikerült a legjobban, melyben a zenekar animált tagjai megmentik Borsországot a kékség gonosz erőitől. A film tele van a zenekar remek számaival, így aki bírja Beatles-t, az örömmel hallgatja a dalokat, miközben a pszichedelikus képek peregnek. Aki viszont nem komázza az együttest, annak is jóféle szórakozás a kalandos történet és a maró poénok, melyeken nem egyszer harsányan lehet kacagni.
A burzsoázia diszkrét bája (1972)
Luis Buñuel filmes látásmódja mindig is a szürrealizmus lencséjén át szűrte a világot. Számtalan kiváló, és egyedi humorú műve közül az egyik legjelentősebb A burzsoázia diszkrét bája, melyben egy jómódú, hatfős társaság együtt szeretne vacsorázni, ám furcsábbnál furcsább események követik egymást, amik mindig meghiúsítják a közös étkezést (az egyik leghíresebb, amikor úgy tűnik, hogy végre le tudnak ülni az asztalhoz, ám kiderül, hogy egy be nem tervezett színpadi előadás részesei lettek). A fanyar társadalmi szatíráiról ismert rendező ebben a filmben igazán az elemében van: könyörtelenül őszinte és briliánsan célratörő.
Még több alulértékelt vígjáték
Nem lettek kultfilmek, nem hoztak rengeteg bevételt, pedig tényleg jók.
Tovább
Isten hozta, Mister! (1979)
Egy újabb jól eltalált szatíra azon kevesek közül, amik igazán jól sikerültek. A Peter Sellers főszereplésével készült film a médiafogyasztást és politikát veszi célba. A film egy kertészről szól, aki egész életében egy gazdag úr kertjét ápolta, és végig annak házában lakott. Sosem járt kint a világban, minden tudását a tévéből szerezte, és most, hogy munkaadója meghalt, az utcára kerül. A film finom szimbolikával és csöndes humorra operál, ellentétben Sellers legtöbb filmjével, de épp ez bizonyítja, hogy a színész mindenfajta humort képes volt képviselni.
A hosszú búcsú (1973)
A noir-komédia főszereplője egy nyomozó, aki mikor egy haverját azzal vádolják, hogy meggyilkolta a feleségét, segít neki, ám ezzel egyre jobban belekeveredik az ügybe. Sokkal, de sokkal jobban, mint ahogy remélte. Robert Altman az azonos című Raymond Chandler regényéből forgatott egy rendhagyó Philip Marlowe-sztorit, aminek sikerül az a bravúr, hogy egyszerre remek film noir, kiváló vígjáték és feledhetetlen Altman-film. A hosszú búcsú szatírikusan közelít a műfajhoz, és itt-ott még az eredeti könyvet is felülmúlja.
Lidérces órák (1985)
Mivel Martin Scorsese-t a ma élő egyik legnagyobb és legjelentősebb filmrendezőnek tartják, fura, hogy egy olyan listán szerepel, aminek fő jelzője az “alulértékelt”. Pedig az 1985-ös Lidérces órák bizony ide passzol. A sztori egy számítógép-programozóról szól, aki élete legrosszabb éjszakáját éli át, miután beleegyezik, hogy meglátogat egy lányt Sohóban. Ebert kiváló elemzésében megjegyezi, hogy a filmenk látszólag semmi üzenete sincs, és csodálatra méltó döntés, hogy helyette folyamatosan olyan kihívásokkal szembesíti a főhőst, amik megkérdőjelezik a józanságát. Energikus, sötét humorú, mesterien kivitelezett alkotás, amelyet csak Scorsese készíthetett el.
(via Collider)