Ma már természetes, hogy egy művet, vagy annak részletét nem használhatják fel az eredeti szerző hozzájárulása nélkül, de nem mindig volt így. Bár úgy tartják, hogy a plágiumot a felvilágosodás és a romantika korában (a 17. és a 18. században) kezdték erkölcstelennek tekinteni, de

már az ókorban volt példa arra, hogy valakit azzal szembesítettek, hogy más által már korábban megírt művet használt fel jelöletlenül a sajátjához.

A latin ‘plagiarius’ kifejezést, ami ‘emberrablót’ jelent, már az 1. században használta Martial római költő, aki azzal vádolt egy másik versírót, hogy “elrabolta a verseit”. A ‘plagiarius’ származékaként jött létre az angol ‘plagiary’ kifejezés, melyet Ben Jonson angol drámaíró használt először 1601-ben, hogy leírjon egy személyt, aki szerinte irodalmi lopást követett el. A ma is használatos ‘plagiarism’ szó 1620 körül került be az angol nyelvbe. 

Bár a 3. században még nem volt rá szakszó, mégis, az első komolyabb plágium-vádat erre az időszakra tehetjük. Diogenész Laertiosz számol be arról, hogy Pontoszi Hérakleidészt azzal vádolták, hogy egy Héliodoszról és Homéroszról szóló értekezését plagizálta. A római építész, Vitruvius is elítélte a plagizálást, az egyik könyvében így ír róla:

“A korábbi íróknak köszönettel tartozunk, azok viszont szemrehányást érdemelnek, akik ellopják mások írásait, és sajátjukként adják ki”.

“Ez, édes barátom, és egyedül ez a plágium”

Magyarországon egészen az 1800-as évek elejéig nem volt terítéken a plágium, ám ekkor Kölcsey és Kazinczy összebalhézott a híres Íliász-pörben. Hogy nagyon ne bonyolódjunk bele, csak röviden: egy középiskolai tanító, Vályi Nagy Ferenc belekezd Homérosz művének fordításába, és 1814-re már négy énekkel elkészül. Mindeközben Kölcsey Ferenc is elkezdi fordítani az Íliászt, és 1816-ban elküldi az általa lefordított részeket Szemere Pálnak, aki továbbküldi Kazinczynak. A dolog itt kezd bonyolódni, mivel Kazinczy meg Vályi Nagynak küldte tovább Kölcsey fordítását, okulásul. “A pataki tanár a kapott fordításból hét sort változtatás nélkül, néhány sort pedig némi módosítással beleépített saját munkájába. 1820-ban Vályi Nagy meghal, mielőtt a munkát megjelentethette volna, így a szöveget Kazinczy rendezte sajtó alá. Kazinczy a kiadás előszavában kijelöli Vályi Nagy Homérosz-fordításának eszmetörténeti jelentőségét, ezzel csökkentve Kölcsey fordítói tevékenységének szerepét. Azt nem tudni, hogy Vályi Nagy jelölte-e valahogyan az átvételeket, de Kazinczy kiadásában ezt nem tette meg, s ezen Kölcsey felháborodott, mivel az ő munkája mindaddig még nem jelent meg nyomtatásban” – írja Kapusi Angéla a Vályi Nagy Ferenc és az Íliász-pör című tanulmányában. A per végül Kazinczy és Kölcsey közt zajlott le, és elősegítette az irodalmi szöveg és a szerző közti kapcsolat meghatározását. Kölcsey így ír a plágiumról egy Szemerének címzett levelében:

“Másnak egész munkáját vagy csaknémely helyeit a magam írásába szabad átaltennem, csakhogy az auktort hűven megnevezzem: ezt kölcsönzésnek hívják, nem plágiumnak; de ha másnak egész munkáját, vagy némely helyeit, vagy csak felfödezéseit és gondolatjait is úgy viszem által magam írásába, mint sajátomat – ez, édes barátom, és egyedül ez a plágium”.

Plágium a vásznon

A filmművészetben számtalanszor előfordult a plágiumvád, már egészen a kezdetekkor, a némafilmes korszakban is. Az 1922-ben bemutatott Nosferatu csoda, hogy fennmaradt, mivel a vámpírfilmhez a Drakula  szerzőjének örökösei nem adták az engedélyüket. Bár az alkotók több részletet is megváltoztattak, de így is egyértelműen Bram Stoker regényét vették alapul. A perben végül a Nosferatu vesztett, és az ítélet szerint meg kellett volna semmisíteni az összes kópiát, ám szerencsére így is fennmaradt néhány. De nem kell ennyire messzire menni, hiszen az egyik műfajformáló sci-fit is vádolták plágiummal: James Cameron 1984-es kultfilmje, a Terminátor állítólag egy hatvanas évekbeli antológiasorozat, a Végtelen határok egyik epizódjának koppintása. Ebben egy kiborg szerepel, akit visszaküldenek a jövőből, hogy végrehajtson egy küldetést. A sztori eredeti szerzője, akinek a novellájából adaptálták az epizódot, Harlan Ellison amerikai író beperelte a stúdiót, és nyert. A Jégvarázs című 2013-as animációs filmet összesen háromszor perelték be plágiumért. Az világos, hogy a Disney meséje lazán kapcsolódik Hans Christian Andersen a Hókirálynő című történetéhez, ám Isabella Tanikumi konkrétan azzal vádolta a stúdiót, hogy az ő élettörténetét használták fel, amit 2010-ben írt meg. Aztán Muneefa Abdullah jelentkezett azzal, hogy lenyúlták a sztoriját, amiben egy hercegnő képes jéggé változtatni a dolgokat. A film zenéjét is vádolták plágiummal, ám a felek végül megegyeztek. Az előbbi két esetben pedig ejtették a vádat.

A plágiumvád kifejezetten olyan sztori, ami filmért kiált, bár ha körülnézünk, viszonylag kevés alkotás foglalkozik vele. Következzen öt olyan film, aminek középpontjában a plágium áll, ám egytől egyig mind eredeti alkotások.

Lopott szavak (2012)

A sztori azzal indul, hogy az ünnepelt író, Clayton Hammond a regényét (melynek címe megegyezik a film címével) olvassa fel egy könyvbemutatón. A történet egy sikertelen íróról, Rory Jansenről (Bradley Cooper) szól, akinek a kéziratát több kiadó is elutasította már. Mikor a feleségével Párizsban vannak nászúton, a nő meglepi egy aktatáskával, amit korábban megcsodált egy régiségboltban. Jansen, hazaérve egy kéziratot talál a táskában, amit begépel a laptopjába, majd mikor a felesége felfedezi, és tévesen azt hiszi, a férje írta azt, meggyőzi, hogy küldje el egy kiadónak. A könyv hatalmas siker lesz, ám Jansen egy nap összefut egy idős férfival (Jeremy Irons), aki azt állítja, ő a könyv valódi szerzője. A felolvasás után egy újságíró faggatja Hammondot, és a válaszaiból erősen úgy tűnik, hogy a könyve önéletrajzi ihletettségű. A Lopott szavak rafináltsága, hogy úgy beszél a plágiumról, hogy többszörösen rétegzi a sztorit, és mivel a keretettörténetben van egy másik történet, ami tartalmaz egy harmadik történetet (az idős férfiét, aki elmeséli Jansennek az életét), elég nehéz megállapítani, hogy akkor most melyik is a plágium, vagy ki plagizált kit.

A titkos ablak (2004)

Stephen King műveinek gyakori szereplői az írók, így nem csoda, hogy a plagizálás témája is előkerül: a Titkos ablak, titkos kert című kisregénye egy plágiumvád körül bonyolódik. Az 1990-ben megjelent műből 2004-ben készült filmadaptáció, Johnny Depp főszereplésével. A sikeres író, Mort Rainey épp túl van a válásán, és visszavonul az erdei faházába, ahol azonban az egyik nap megjelenik egy idegen, John Shooter (John Turturro), és azt állítja, hogy a legsikeresebb regényét tőle lopta. A férfi egyre többször látogatja meg és egyre erőszakosabb, miközben Rainey azzal szembesül, hogy Shooter A titkos ablak című kézirata szóról szóra megegyezik az ő művével. Persze nem King művéről lenne szó, ha nem csavarna rajta egyet alaposan, és a plágium-problémát végül a tudatalatti rejtett kamrájában oldja fel.

A hazugsággyáros (2003)

Mindenki szereti a The New Republic fiatal, tehetséges újságíróját, Stephen Glasst (Hayden Christensen). Amikor kételyek merülnek fel az egyik cikkével kapcsolatban, még a főszerkesztője is kiáll mellette. Ám egy egészen más ügy miatt a főszerkesztőt menesztik, és Glass karrierje mélyrepülésbe kezd. Az egyik cikke miatt, ami egy hackerről szól, az új főszerkesztő (Peter Sarsgaard) gyanakodni kezd, és mikor utánajár, semmi olyan tényt nem talál, ami alátámasztja a sztorit. Glass végül bevallja, hogy csak kitalálta a történetet, majd a vizsgálat során kiderül, hogy számos cikkét csak kitalálta vagy plagizálta. A The New Republic-nak végül bocsánatot kell kérni az olvasóktól. A hazugsággyáros a sajtó hatalmáról szól, és arról, miként lehet ezzel visszaélni, valamint, hogy mindez milyen következményekkel jár.

Négyszáz csapás (1959)

François Truffaut önéletrajzi ihletésű filmjének hőse, az ifjú Antoine sorsa az, hogy elkallódjon, pedig ő csak a saját útját keresi, ám mindenki a legrosszabbat feltételezi róla. Például amikor azt hiszik, hogy el akarta lopni a Royal írógépet a mostohaapja munkahelyéről, pedig ő épp visszaviszi azt. Igaz, korábban ellopta, de pont akkor kapják rajta, mikor jóvá akarja tenni. Antoine összezavarodva kóborol az élet szabályai közt, és még plágiummal is megvádolják: az iskolában azt a feladatot kapja, hogy írjon dolgozatot egy fontos eseményről, ami meghatározza az életét. Ő a nagyapja haláláról ír, és mivel nagy Balzac-rajongó, ezért őt emlékezetből parafrazeálva írja meg a dolgozatot. A tanára viszont azt vágja a fejéhez, hogy plagizálta Balzacot. Antoine-nak elege lesz, és otthagyja az iskolát.

A Fragile Trust: Plagiarism, Power, and Jayson Blair at the New York Times (2013)

A válogatás végére egy dokumentumfilm is becsúszott: a ‘Törékeny igazság: Plagizálás, hatalom és Jayson Blair a New York Times-nál’ című alkotás a Times egyik riporterének, Jayson Blairnek a plágiumbotrányait eleveníti fel. Blair 1998 óta dolgozott a lapnál, és 2003 májusában mondott fel, amikor kiderült, hogy többször is más híranyagokból vett át információkat, és sajátjaként tálalta azokat. Valamint többször is azt állította, hogy ellátogatott bizonyos helyszínekre, ám sosem volt ott, ahogy az is előfordult, hogy olyan riportalanyoktól idézett, akikkel nem is beszélt. A dokumentumfilm azokkal a cikkekkel foglalkozik, amikben Blair plagizált és/vagy tényeket hamisított. Ilyen volt például az 2003. április 19-én megjelent cikke, melyet katonák sérüléseiről írt, és állítása szerint négy katonával készített hozzá interjút egy haditengerészeti kórházban. Ehhez képest csak egy katonával beszélt, vele is telefonon, sosem járt a kórházban. Ráadásul még ennek az katonának is olyan kijelentéseket tulajdonított, ami sosem hangzott el.

(via Wikipedia, Zempléni Múzsa, Loud and Clear, Unicheck)