Dűne

Alejandro Jodorowsky-nak beletört a bicskája Frank Herbert sci-fi klasszikusának megfilmesítésébe – pontosabban annyira elragadta a megalománia, hogy víziója méregdrága és talán megfilmesíthetetlen lett volna. A fiatal David Lynch filmje is erősen megcsonkítva és a befejezést illetve, az eredeti történetet megerőszakolva került a mozikba, ezért sokan a mai napig úgy tartják, hogy a Dűnének kizárólag papíron a helye. Herbert regényében a misztika, a vallás és a filozófia az igazi főszereplők, amit tényleg nehéz az eredetihez hűen megragadni egy feldolgozásban. Denis Villeneuve hamarosan érkező adaptációjából kiderül, hogy van-e értelme bolygatni.

Háború a Földön

L. Ron Hubbard űroperája nem tör szépirodalmi magaslatokba, nem több, mint egy grandiózus díszletek között játszódó kalandregény. És ha valaki filmet készítene belőle, akkor épp emiatt sok-sok pénzre van szüksége. John Travolta a film 73 millió dolláros költségvetéséből nem sokat költhetett a látványvilágra, ahogy talán semmi másra sem, mert mióta bemutatták, örökranglistás a világ legrosszabb filmjei mezőnyében. Okkal, elég csak egyetlen percre belepillantani.

Az időgép

H.G. Wells klasszikus sci-fije végtelenül nyomasztó történet a névtelen időjárőrről és az emberiség a messzi-messzi jövőben élő, elcsökevényesedett leszármazottairól, az állatias morlockokról és a butácska eloikról. Többször is feldolgozták, de a 2002-es film volt közülük a legígéretesebb és a legnagyobb csalódás. Az eredeti történet soványka egy egészestés filmhez, ám kellő fantáziával és tisztelettel a mai néző számára is kiváló feldolgozást lehetne készíteni belőle – 1960-ban George Pal meg is tette. 2002-ben nem így történt. Simon West (az író dédunokája egyébként, Az Egyiptom hercege társrendezője) adaptációjának forgatása maga volt a káosz, nem is ő fejezte be a filmet, ami sajnos a végeredményen is látszik. De legalább kiemelkedően jó a zenéje.

A Da Vinci-kód

Dan Brown bulvár-kalandregénye egyszerű, mint a bot, de izgalmas, filmként azonban dögunalom. Ron Howard is csak azzal tudta némileg látványosabbá tenni az adaptációt, hogy beillesztett néhány történelmi flashbacket. Robert Langdon okoskodásai Tom Hanks szájából olykor már egészen emberien hangzanak (és vicces bölcsészfrizurája van), de ez még kevés egy jó filmhez. Az Angyalok és démonok, bár butuska történet, legalább izgalmas és a vatikáni pompának köszönhetően fantasztikusan látványos. A többiről nem is érdemes beszélni.

Az arany iránytű

Néhány hét, és érkezik Philip Pullman zseniális ifjúsági regénytrilógiájának az HBO és a BBC koprodukciójában készült sorozatadaptációja. A 2007-es feldolgozás igen felemásra sikerült: nagyon sokat kihagyott az első kötet cselekményéből, szerencsétlenül, hatalmas cliffhangerrel ért véget, és annak, aki nem ismeri az eredeti könyveket, nagyon-nagyon fura lehetett. A film kétségkívül nagy erénye azonban hasonló Lynch Dűnééhez:  rendkívül erős hangulata van. Hogy miért bukott akkorát Az arany iránytű? Már a megfilmesítés híre bizonyos körökben óriási felháborodást keltett, ugyanis sokan ateistának, mi több, istenkáromlónak tarják Pullman trilógiáját. Ez persze marhaság, mert nyilván kevesen olvashatták, és ahogy lenni szokott, a legtöbben hallomás alapján estek neki, másfelől a regények – bár sajátos szemszögből és egy roppant eredeti fantasy kalandba csomagolva – őszintébben szólnak a lélekről és Istenről, mint az "elfogadott" művek. A szenvedélyesen tiltakozó közösség azonban komoly erőnek bizonyult, és a film alkotói hiába változtatták meg kényszerből a történet bizonyos részeit (például a római katolikus egyház markáns kritikáját), már egy eleve megbukott produkciót küldtek a mozikba.

A hobbit-trilógia

Ha eltekintünk a Bosszúállók: Végjáték második körös mozibemutatójától (amit ugye egy plusz, "soha nem látott" jelenettel hirdettek, ami nem volt más, mint Hulk egy alig egyperces, semmitmondó szereplése, ráadásul a Marvel pofátlan módon még azzal sem vesződött, hogy elkészítsék a trükköket), a legotrombább pénzlenyúlás a Hobbit kilenc (vagy még több) órás filmadaptációja volt. Azzal talán nem is lett volna baj, hogy Tolkien rövidke meseregényét összekapcsolják A Gyűrűk Urával, de Peter Jackson kínnal-keservvel addig nyújtott minden jelenetet, ameddig csak tudta. Így történhetett, hogy a törpök vagy fél órát eszegetnek és dalolásznak Bilbó otthonában, a szereplők addig bóklászgatnak az erdőben, míg maga a néző is eltéved, és így tovább. Ha hozzávesszük az erőltetett cameókat, és a botrányosan rossz trükköket (hasonlítsuk össze A Gyűrűk Ura ma is látványos effektjeivel, nagyon szembetűnő a különbség), akkor még nyilvánvalóbb, hogy a filmtrilógia egy sebtében összeeszkábált blöff, csakis a bevételért.

A Setét Torony

Stephen King nagyszabású, egész életművét összekötő regénysorozatát már régóta meg akarták filmesíteni, az első próbálkozás azonban értékelhetetlen vacak lett, aminek vajmi köze a szöveghez. Szerencsére nem is kínlódnak holmi folytatással, inkább tisztességesen újrakezdik az egészet: az Amazon készít belőle sorozatot.

A könyvtolvaj

A sötét tónusú regényhez képest a film meglehetősen szentimentálisra sikerült, ami a második világháborúban, nem a harctéren játszódó filmek legnagyobb rákfenéje. A zene és a fényképezés, a színészi játék is mind-mind a néző könnycsatornáit hergelik, és ki tudja, miért, a szereplők német akcentussal beszélik az angolt. 

A lány a vonaton

Egyértelműen a Holtodiglan óriási sikerét lovagolta meg mind a regény, mind a film, hiszen nem csak annak farvizén jelentek meg, hanem azt emlegetve reklámozták. És ugyan Paula Hawkins regénye tényleg jó, az Emily Blunt főszereplésével készült feldolgozás képtelen visszaadni a hangulatát, lélektelen és üres.

A három testőr Afrikában

Korcsmáros Pál képregényben kiválóan adta vissza, illetve fordította le a képregények nyelvére  Rejtő Jenő groteszk figuráit és a sajátos humorú dumáit, de ki tudja, egy filmfeldolgozás képes lenne-e megidézni a világát. Talán ha ötvöznénk Jean-Pierre Jeunet, Wes Anderson és a Coen tesók stílusát, kisülhetne belőle valami érdekes, de amit Bujtor István művelt, arra sem ésszerű magyarázat, sem bocsánat nincs. Humortalan, kifejezetten kínos film, és a kor magyar filmjeinek színvonalának megfelelően már ránézésre is gagyi.