Pár napja sorra vettük az idei év legjobb dobásait – most jöjjenek 2017 legrosszabb filmélményei!

A Nagy Fal

Akár nagyszerű film is lehetett volna belőle, hiszen a zseniális Yimou Zhang (A repülő tőrök klánja) rendezte, ha egy igazi filmes történetet mesélt volna el a Cirque de Soleil kínai koppintása helyett, de itt az utóbbiról van szó. Minden a koreográfiáról szól, az akrobatikáról, a színekről és effektekről, ahogy több ezer statiszta harcol a digitálisan megrajzolt, a Nagy Falat támadó szörnyetegek ellen.

Lehet persze, hogy Kínában ezt így is el lehetett adni, de muszáj volt hozzá egy hollywoodi sztár és pár hollywoodi manír, így végül egy nyugati zsoldos menti meg az egész civilizációt Matt Damon személyében, aki valószínűleg karrierje egyik leggyengébb alakítását nyújtja. Igaz, itt nincs is mit eljátszania, de rengeteget keresett, ami nem vigasz a nézőnek, akinek két és félórányi szörny- és akcióorgiát kell kibírnia, úgy, hogy egyetlen harcjelenet sem emlékezetes, pedig pontosan azokra épül. – Vízer Balázs

Az éjszaka törvénye

Azon lehet vitatkozni, hogy Ben Affleck jó színész-e, az viszont kétségtelen, hogy rendezőként bőven megállja a helyét, legalábbis ezt gondoltuk korábbi három filmje – Hideg nyomon, Tolvajok városa és Az Argo akció – alapján. És most is valami hasonlót vártunk, pláne, hogy alapanyagként Dennis Lehane regénye szolgált, és hát ő a modern krimiben a legnagyobb nevek közé tartozik, munkáiból született egyebek közt a Titokzatos folyó vagy a Viharsziget.

Affleck aztán hoz is mindent, ami egy gengszterfilmhez kell, elegáns kalapokat, egy tucat Ford T-modellt, dobtáras géppisztolyokat, illegálisan lefőzött szeszt, szivarokat, hegyes bajuszokat és Josephine Baker frizurás lányokat, meg persze egy bandaháborút, csak stílust és hangulatot nem tud teremteni. A legnagyobb hibája azonban az, hogy a főszerepet magára gengszterként mindenáron szerethető akar lenni. Karaktere igazságos és becsületes, küzd a faji megkülönböztetés ellen, és ha mégis bántania kell valakit, azt nagyon bánja, és ettől minden hiteltelenné válik. – Vízer Balázs

Páncélba zárt szellem

25 éve vártuk, hogy élőszereplős verzió készüljön a kultikus japán animéből, a Ghost in the Shellből, hátha ez majd végre visszahozza a cyberpunk és disztópikus sci-fik '90-es évekbeli fénykorát, amikor minden tini Shadowrunnal játszott, és rohant haza, ha a tévében a Szárnyas fejvadászt, a Robotzsarut, az Emlékmást vagy a Johnny Mnemonicot adták.

A hollywoodi verzió persze nem sokat hagyott meg az eredeti mű lételméleti kérdéseiből, inkább beletolta az arcunkba Scarlett Johansson mellbimbók nélküli, meztelen géptestét. Arra, hogy hol húzódik a határ ember és gép között a szintetikus embereket gyártó emberek világában, vagy hogy lehet-e emberségesebb és érzelmesebb egy gép egy kegyetlen, érzelemmentesen törtető, kiégett embernél, a cyberpunk-rajongók idén a Blade Runner 2049-ből tudták meg inkább a választ. Ráadásul a '90-es évek legmenőbb karakterszínésze, a Robin Hood, A holló és az Alien 4 örökös gazfickója, Michael Wincott is méltatlanul keveset szerepelt! – Szűcs Gyula

Power Rangers

Na jó, senki sem gondolta komolyan, hogy nézhető film lesz a '90-es évek egyik legnevetségesebb tévésorozatából, amiben néhány tini színes melegítőben meg bukósisakban tigrisbukfencezett, miközben egy ázsiai banya gonoszul kacagott a hegytetőn, egy óriásrobot meg épp romba döntötte a nyugati civilizációt. Persze ha jobban belegondolunk, akkor Vasember, Hadigép meg Vízió Ultron robotserege ellen vívott harca sem sokkal több ennél, mégis 1,4 milliárd dollárt kaszált vele a Marvel.

A Power Rangers viszont minden fronton teljes kudarc: ostoba a sztori, bénák a karakterek, kutyaütő benne az összes színész, a CGI pedig még a '90-es évek B-filmjeiben is látványosabb volt, mint itt! – Szűcs Gyula

Arthur király - A kard legendája

Az Artúr király mondakör nehezen filmesíthető meg, erről Clive Owen is mesélhetne, akinek 2003-as verziója is hatalma bukás lett, és sajnos erről már Guy Ritchie is megoszthatja a saját élményeit. Pedig papíron működött a dolog, hiszen Ritchie egy korábbi legendát, Sherlock Holmest parádésan vitt a vászonra, viccesen, elegánsan és mégis korhűen, ha ezt tette volna az Emberrel, Aki Kihúzta a Kardot, megtapsoltuk volna állva.

Eleve problémás volt Charlie Hunnam leszerződtetése a címszerepre, ő sótlan és humortalan, és a film végül hozzá alkalmazkodott. Tulajdonképpen egy jó mozzanata sincs annak a rendezőnek, aki a Blöfföt adta nekünk – pedig a trükk pont az lett volna, hogy a londoni alvilágot a sötét koraközépkorra vetítsék ki, de ez több síkon is sikertelen maradt – és még a jó akciók is elmaradtak. Nincsenek poénok, csak elpuffogtatott frázisok és klisék, és Ritchie pont egy fantasy filmben használja a legkevésbé a fantáziáját. Ráadásul úgy volt, ez egy trilógia kezdő darabja lesz, amit persze gyorsan el is felejtettek a pocsék eredmények után. A film egyetlen jó húzása Jude Law szerepeltetése a gonosz Vortigern királyként – én neki szurkoltam. – Vízer Balázs

Alien: Covenant

Szegény Ridley Scott meggárgyult. Más magyarázat nincs arra a módszeres pusztításra, amit saját egykori szülöttje masszív lerombolásával művelt. A Prometheus rossz volt – bár a hangulata, a látványa és különös, nyugtalanító ötletei miatt emlékezetes, de amit annak folytatása gyanánt elkövetett, az Alien-mítosz módszeres, kéjes meggyalázása volt.

Az egy dolog, hogy zavaros, hemzseg a dramaturgiai bakiktól, a jellegtelen emberszereplők csak azért vannak benne, hogy egymás után meghaljanak, de hogy magát a xenomorfot – amit az eredet cím jellemez a legjobban: Idegen - megfosztja a gyomorforgató misztikumától, és egy ostoba, következetlen eredettörténetet ad neki, az egyenesen megbocsájthatatlan. Egy bekattant android kotyvasztja ki fű-fa-virágból, azaz fene se tudja miből a világ legtökéletesebb gyilkológépét? Hát nooooormális? És egyáltalán: kinek van egyáltalán szüksége a xenomorfok eredetének megfejtésére? – Lakatos István

A múmia

A Brendan Fraser-féle, szórakoztató Indiana Jones-paródia modernizált változatától, az 1932-es Múmia remake-jétől azt várta a Universal stúdió, hogy ezzel fogják felépíteni az új Marvel-univerzumot. Ahol  legalább olyan népszerűek, mint a Bosszúállók vagy az X-Men! A klasszikus Universal-szörnyeket egy csapatba terelő Dark Universe-ben ráadásul olyan sztárok álltak volna csatasorba a Dr. Jekyllt alakító Russell Crowe mellett, mint Johnny Depp (láthatatlan ember), Javier Bardem (Frankenstein), Angelina Jolie (Frankensteinné) és Dwayne Johnson (farkasember).

Ebből sajnos már nem lesz semmi, pedig A múmia egynyári kalandfilmként van olyan szórakoztató, mint Noah Wyle-féle Titkok könyvtára franchise. Csakhogy Tom Cruise teljesen rátelepedett a filmre, és egymaga csinált belőle egy misztikus Impossible: Missiont, megkurtítva a címszereplő múmiaasszony játékidejét, valamint munka nélkül hagyva a rendezőt, a forgatókönyvírót és a vágót. Az év egyik legnagyobb csalódása! – Szűcs Gyula

Valerian és az ezer bolygó városa

Luc Besson kerített magának egy végtelen világot, amiben bármilyen, akár a legmeredekebb ötleteit is kiélhette volna, de nem élt a lehetőséggel, és biztonsági játékot játszott. A Valerian szép, pörög is, de a szereplők érdektelenek (pedig láthatóan volt lehetőség a főszereplőpárosban), a sztori pedig nem egyszerűen sablonos, hanem émelyítően közhelyes.

Ha csak fele olyan jó lett volna a film, mint a zseniális nyitójelenet, már egy kiemelkedő space fantasy-t kaptunk volna, de így, a moziből kijövet már el is felejtettük az egészet. Már aki nem aludt el közben. – Lakatos István

Atomszőke

Charlize Theron budapesti helyszíneken forgatott Atomszőkéjét a trailerek alapján az idei év legjobb akciókrimijeként vártuk. Hiszen ugye mit lehet elrontani egy olyan filmben, amiben Charize Theron és Sofia Boutella leszbikus jelenetbe keveredik, ripityára törnek egy csomó Trabantot, Wartburgot és kocka Ladát, miközben egy válogatáskazettányi szupermenő retró zene dübörög a hangfalakból.

Végül atomgagyi lett az Atomszőke. A sztori szintjén legalábbis biztosan, mert a '80-as évek legjobb bulizenéivel telepakolt, szanaszét vágott, feszes videoklipekben bemutatott budapesti kémvilág és a sok autós üldözés mellé csak egy fájdalmasan agyonbonyolított kémhistóriát kaptunk, követhetetlen átverésekkel és dramaturgiai lukakkal. – Szűcs Gyula

Az utolsó Jedik

Bár a várva várt Star Wars 8-at beválogattuk az év végi Top10-be, mindenképpen hangot kell adni annak a szerkesztőségi véleménynek is, miszerint Az utolsó Jedik legfeljebb tisztességes iparosmunka, de semmiképp sem a legjobb Star Wars-film. Ha Az ébredő Erőt két éve mindenki lefitymálta annyival, hogy csak egy megúszós Új remény-remake, akkor Az utolsó Jediknél is ki kell hangsúlyozni, hogy ez sem több a szegény ember Birodalom visszavágjánál! Mert hát mit is láttunk?

Az előző részben megismert hősök szétválnak, hogy a spádélengetésben még járatlan szereplő egy távoli bolygón Jedi-leckéket vegyen egy buggyant vénségtől, a csapat többi tagja pedig Leia oldalán harcol eközben a gonosz ellen. Kapunk fehér tájban trappoló, négylábú birodalmi lépegetőket, megismerünk egy alvilági figurát, aki elárulja a főhősöket (vajon a IX. részben ő is átáll a jókhoz, mint Lando?), a nagy fináléban megint farkasszemet néznek egymással a fénykardozó Skywalker-rokonok, a szomorú lezárásban pedig ismét vert seregként kullog el a lázadók maradéka. Rian Johnson ügyesen összerakta két és fél órába azokat toposzokat, amiktől minden Star Wars-rajongónak pavlovi reflexként azonnal beindul a nyálelválasztása – csakhogy az egésznek nincs lelke. Ráadásul a jó Birodalom visszavág-elemek mellé betett egy rakás idétlen Jedi visszatér-kelléket is: Phasma lett az új Boba Fett, akinek menő a páncélja, de idióta a halála, a porgok meg az új ewokok, akiket plüssfiguraként is rá lehet sózni a behülyített fanokra, és így tovább. – Szűcs Gyula