Zárt ajtó

Másfél órányi nyomasztó rémség, az első perctől az utolsóig. Semmilyen szempontból nem nézőbarát, de még így is érdemes megnézni ezt a filmet.

A holland elsőfilmes rendezőnő, Esther Rots az értelmetlen, személytelen erőszak következményeit próbálja kibogozni - belülről. Az áldozat legbelső sérülései szervezik a filmet. Nem a történések, nem a trauma utáni lassú gyógyulás, ami normális, hétköznapi ésszel gondolható. Semmi nincs ebben a másfél órában, ami józan ésszel átgondolható, mert a film első néhány percében lezajlott támadás - egy pizzafutár a rendelést leszállítja, majd a pillanat csábításának engedve a lakásban marad, megtámadja és megerőszakolja az ügyfelet - nélkülözi a józan ész törvényeit. Ez a rövid, néhány perces eset örökre megpecsételi az áldozat életét, Marieke (Rifka Lodeizen döbbenetes alakításában) bezárkózik, elszakad a valóságtól és kilép addigi életéből.

A film innentől kezdve orvosi pontossággal követi az elme széthullását. Marieke vidékre költözik, egy félig szétmállott házba, olyan környezetet választ, ami megfelel a lelkében kialakult képnek. Patkányok bújnak ki a lefolyóból, rothad a padló, potyog a vakolat, állott főzelékmaradékok között chatel a világhálón hozzá hasonló, névtelen áldozatokkal. Semmire és senkire nincs szüksége, a kényelem terhére van, a segítőket inkább elzavarja. Bujkál a saját házában.

A vászonról áradó legerősebb hatások egyértelműen a hangok. Egyszerre halljuk a külső és a belső zajokat, összefolyik valóság és képzelet, Marieke gyakran felkapja a fejét és figyel, ilyenkor sohasem tudjuk, hall-e valamit, vagy a belső dübörgést érzékeli kívülről. A villanásszerű képekkel, a gyors vágásokkal - a rendező maga vágta a filmet - párhuzamosan a hangok is montázsszerűen áradnak, néha elcsúszva a kép jelenétől, máskor helyettesítik a valóságot, vagy éppen ezek lépik át a határt a két tartomány között.

A cselekmény kibontakozása a patologikus állapot törvényei szerint történik. A segítő szomszéd, akit nem lehet lerázni, mert meglátja a lányban a totális közönyt, visszabillenti Marieke életét, otthont varázsol köré, megszereti, a lány várandós lesz. De az idill közben bevágott, megértésükhöz túl rövid, ijesztőnek viszont éppen elég hosszú flash-jelenetek Marieke kettéhasadt tudatáról sejtetnek valamit, sokáig csak összefüggés nélküli, baljós jeleket, amelyek akár lehetnének a beteg állapotban fölmerülő képek is. De a terhesség előrehaladásával egyre konkrétabb jelenetek jönnek, amiből kiderül, hogy Marieke másik énje a bosszúállás, az erőszak szolgálatába állt. Amire a két lélek összeér, már minden késő.

Fordított krimit látunk, titok nélkül. Az egyetlen rejtély az, hogy a lány környezete hogyan lehet ennyire vak, miért nem látják meg szemében, viselkedésében, határozott fellépése mögött a veszélyt. Esther Rots filmje pszichés szempontból majdnem kibírhatatlan, de éppen ezért autentikus, ahogyan a témához nyúl. Biztosan nem lesz közönségfilm, de nyers, brutális és ezért hiteles módon beszél a gyógyíthatatlan sérülésekről.