A Die Hardról azért lehet ma is írni, mert harminc év ide vagy oda: agyoncsapja a riválisait. Több benne az ész és az odafigyelés, mint az azóta megírt akciófilmek legtöbbjében.

Mai szemmel írva a Die Hardról lehetetlen elvonatkoztatni az öregségétől: hogy a fordulatai klisévé váltak (annyit utánozták); hogy a kép- és effektminőség harmincéves; hogy a zsáner, amit megteremtett, tele szeméttel. És lehetetlen elvonatkoztatni a kultusztól is: a beszólásoktól, amik szállóigévé váltak, a véres atlétatrikóról, ami bekerült a Smithsonianbe, no és Bruce Willis felemelkedésétől. Harminc évvel ezelőtti szemmel viszont nem tudok kritikát írni. Alig éltem.

De ennyi év ide vagy oda, eleven ez a film ma is. És ezt már meg lehet írni: a Drágán add az életed még mindig jobb (izgalmasabb, humorosabb, okosabb) a legtöbb akciófilmnél.

Ennek legfontosabb oka – és vesszőparipám a kritikákban – az írásminőség. A forgatókönyv tele van kidolgozott apróságokkal, melyek egyszerre árnyalják a szereplőket és a sztorit; előreutalásokkal, jelentéktelennek tűnő, ám később szerephez jutó döntésekkel, no és fanyar humorral: munka van benne, és jelentős filmes tudás. A legtöbb akciófilm szkriptjére tizedennyi odafigyelés sem jut (azelőtt vagy azóta).

Annál szebb ez az eredmény, mivel a Die Hard forgatókönyvét és magát a koncepciót is rengeteg fordulaton centrifugázták át. Közismert, hogy az (egészen más hangvételű) irodalmi alapanyag, Roderick Thorpe Nothing Lasts Forever című regényének adaptációját először Frank Sinatrára írták, aztán a Kommandó folytatása lett volna Schwarzeneggerrel, aztán felkínálták Stallonénak, Harrison Fordnak, de még Don Johnsonnak is (miután visszautasította többek között Richard Gere, Clint Eastwood és Burt Reynolds – ezen a ponton a történet már komédia). Végül fogcsikorgatva odaadták a főszerepet egy tévés komikus színésznek, bizonyos Bruce Willisnek.

Ez mind otthagyta a nyomát a forgatókönyvön is. John McTiernan és Bruce Willis eleve csak a forgatás közepe táján egyezett meg abban, miféle karakter is legyen ez a John McLane. Bizony, a Die Hard azok közé a remekművek közé tartozik, melyek egyetlen apróságon, egyetlen másképp-volt döntésen elcsúszhattak volna, hogy aztán az utókor sose emlegesse őket.

„okos döntések, és a részletekbe fektetett munka”

Így hát a film második nagy erénye Bruce Willis maga. Az univerzum-megrengetően valószínűtlen, pofátlanul szerencsés hollywoodi döntések sorozatában az az egyik leghihetetlenebb, hogy a korábban a tévében vicces zsarut játszó, közepesen ismeretlen (igaz, Emmy-díjas) Bruce Willis megkapta ezt a tökéletes szerepet. (Harrison Ford/Han Solo példája jut az ember eszébe.) A stúdió annyira nem bízott Willis akciófilmes imázsában, hogy az eredeti plakátokon nincs is kiemelve a főszereplő – ezt Willis persze azzal hálálta meg, hogy minden idők egyik legkarizmatikusabb és legjövedelmezőbb akcióhősévé vált hosszú karrierje során.

A harmadik ok a rendezés. John McTiernan korábban a Ragadozóval vált ismertté. Az is egy kult-darab ugyan, egy jó kis nyolcvanas évekbeli durr-bele akció – de a Drágán add az életed egészen más szint, McTiernan karrierjének legjobbja (pedig csak ezután jött a Vadászat a Vörös Októberre, Az utolsó cserkész és például a Die Hard 3). A rendező minden szinten aktív részt vállalt a film kidolgozásában. Ő véglegesítette Hans Grubert és csapatát (eredetileg terroristák lettek volna; McTiernan írta át őket rablócsapattá, hogy egyszerre legyenek hihetőbbek és, nyári blockbuster lévén, könnyebben befogadhatóak). Ő döntött úgy, hogy az eredeti szkript három napjával szemben egyetlen éjszakára sűríti a cselekményt: a hely-idő-cselekmény klasszikus hármas egysége tette a filmet egyetlen adrenalináradattá. És persze ő dolgozta ki a számtalan emlékezetes jelenet pontos mikéntjét, megharcolva a Fox-szal, az elvárásokkal, a büdzsé korlátaival.

Ez a véletlenek sorozatából megszületett, maradandónak sose szánt film óriási kasszasiker lett, négy Oscarra jelölték, divatossá tette (a nyolcvanas évek hadseregeket egyedül kiirtó szupermanjei után) a magányos és esendő akcióhős figuráját, pályára állította Bruce Willis karrierjét, filmsorozattá bővült, felkerült ikszmillió toplistára, és mit sem öregszik. De nem elsősorban a véletlenek formálták, dacára mindennek, ami a development hellben zajlott: nagyon alapos, okos döntések, és a részletekbe fektetett munka teremtették meg. „We do it the hard way.”

Ez az, ami legtöbb utódjából fájóan hiányzik.

Értékelés: 9/10