Nincs genyóbb dolog egy rendező részéről, mint amikor fiatal és szimpatikus főhősét megkedvelteti velünk, majd jól meghalasztja. Ez történik az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halniban, ami nem árul zsákbamacskát.
Számottevő tehetség és tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki megtalálja a megfelelő egyensúlyt a szívszorító dráma és a könnyed komédia között, úgy, hogy a lényeg mégis az előbbire essen, de az utóbbi adja el a filmet. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni javarészt sikerrel jár. Van két barát és a lány, aki nem éli meg a stáblista legördülését, és már az első perctől figyelnünk kell, ne ragadjunk bele a témával elkerülhetetlenül járó szentimentalizmusba. Hősünk, Greg (Thomas Mann) az a fajta srác, aki mindenkivel jóban van a gimiben, mégsincsen igazi barátja, aki okos, de nem tartja magát sokra. Egy nap anyja gyakorlatilag rákényszeríti, hogy látogassa meg a közelben lakó sulibeli lányt (Olivia Cooke), aki leukémiás. A lánynak nincs szüksége a sajnálatra, mégis furcsa barátság veszi kezdetét, aminek alapja, hogy hősünk kiskora óta híres filmek barkácsverzióját készíti el otthon.
Alfonso Gomez-Rejon munkája egyfajta szerelmi vallomás a FILM előtt, akárcsak Michel Gondry Tekerd vissza, haver! című filmje, és itt is akad egy hű színesbőrű barát, a címbéli Earl (RJ Cyler), aki rendre kimondja azt, amit a főszereplő Greg nem mer vagy nem tud. Egy ilyen történetbe akár giccsbe is fulladhat – de nem fullad. A titok a főhős távolságtartása: Greg faarccal és folyamatos okoskodással tart távol magától mindenkit, a beteg Rachelt és egyetlen barátját is beleértve, ami jó is – és rossz is. Jó, mert elviselhető, ami itt történik egy fiatal lánnyal, mert élvezhetőbbé válik a kifejezetten színesen elmondott történet. És rossz, mert szinte semmit nem tudunk meg erről a lányról, pedig Olivia Cooke fantasztikus kisugárzással bír.
