Íme, a legújabb Sparks-recept: gazdag lány (pipa), szegény fiú szomorú és gyalázatosan borzalmas családi háttérrel (dupla pipa), egy öreg jótevő (pipa), húsz év, no meg még mindig dúló érzelmek (tripla pipa). De hogy mit lehet ebből kihozni?
Azt még a Vissza hozzád főhősei, Amanda és Dawson sem tudják a történet elején, amikor húsz (elnézést, huszonegy, de ki számolja?) évvel szakításuk után újra találkoznak, és kénytelenek rájönni, hogy még mindig szeretik egymást. Miközben felidézik közös múltjukat, és így a néző megtudja, milyen tragédia választotta szét őket fiatalkorukban, előtörnek az érzelmek is. Sajnos azonban, míg a múltbéli szál feszültséggel teli, és működik, a jelen csak közepesen langyos kerettörténet, amely annyit hivatott bizonyítani, hogy van Sors, és mindennek megvan az oka, még ha az elején az ember nem is látja. De ne rohanjunk ennyire előre!
Mit vár az ember egy Nicholas Sparks-filmtől?
- Vonzó embereket. Igen, minek tagadjam a dolgot, ez az elsők között van a listán. A pasi legyen akkor is dögös, ha látszólag tocsog az izzadtságban, a nőnek meg legyen tökéletes a sminkje és a haja. Mármint mindig. Akkor is, ha éppen beleugrott a csodaszép tóba, amelyet a lába elé helyezett a rendező. Ez természetesen megvan ebben a filmben: Michelle Monaghan és Liana Liberato, a felnőtt és a kamasz Amanda, valamint James Marsden és Luke Bracey, a felnőtt és a kamasz Dawson egyaránt tökéletesre polírozottak.
- Szép környezetet. Ebben sem kell csalódnia a Vissza hozzád nézőinek: igazi eyecandyt kapnak a szó enyhén giccses, mégis szép értelmében.
- Érzelmeket. Ez már csak a téma miatt is adott, hiszen a film a legszebb szerelemmel kapcsolatos elképzelést, az évek múltán is lángoló Első Szerelmet pottyantja a néző ölébe. Bár Monaghan és Marsden között nem működik olyan erőteljesen a kémia, ezt elfeledtetik a nézővel a fiatalok és az az idealista elképzelés, hogy az igaz szerelem örökké tart, és bárki az áldozata lehet. Emellett abban is van valami szép, hogy néha ugyanazt láthatjuk duplán, és ez a folytonosság, az, hogy húsz év múlva is ugyanaz a két ember áll egymással szemben, valahogy megnyugtatja az embert. Mármint, ki szerint létezik ilyen a valóságban? És ki nem vágyik rá?
- Legalább szimpatikus karaktereket. Ezek sem hiányoznak a Vissza hozzádból: bár a Szerelmünk lapjai női főszereplőjét sokan szidták, Amanda szerintem igazán szimpatikus a maga határozott, életvidám, hűséges módján. (A kedvenc jelenetem, amikor először beszélget a fent említett, és amúgy felettébb szótlan jótevővel!) Ugyanez igaz Dawsonra is, aki szörnyű családi háttere ellenére jó akar lenni, és jót akar tenni, és tele van tudásvággyal és felelősséggel, nem lehet nem szimpatizálni vele. Felnőtt kiadásaik sem rossz emberek, éppen csak nem annyira élettel telik: az egyetlen dolog, ami igazán meghatározza őket az, hogy még mindig szeretik egymást. Persze, valószínűleg ez is volt a cél, mindenesetre a jelenben játszódó szálból azért jelentősen levett, hogy sem feszültséggel teli cselekmény, sem vibráló személyiségek nem voltak benne.
- Valamilyen mondanivalót. Az Első Szerelem és a Sorsszerűség jegyében ezt mindenki fogalmazza meg magának. Benne van a filmben, csak kissé szájbarágósan és kiszámíthatóan – és ez szintén levett a jelenben futó cselekményszál értékéből.
A Vissza hozzád összességében nem egy rossz film, a műfaj kedvelőinek és a papír zsebkendő-gyáraknak tetszeni fog. Egyedül talán a kiszámíthatóság vett le az értékéből, és az az érzés, hogy bár pontosan tudtam, mi fog történni, semmi sem került a helyére. Frusztrálva várni, hogy valami megtörténjen, és az a valami meg is történik, mégis hiányérzettel távozni a moziból, nem jó érzés. Persze, fogadok, hogy Sparks-nak ez volt a célja.
Ennek ellenére ez a film szerintem: 65%
