Gyerekkoromban, valamelyik német nyelvű adón láttam az első farkasemberes filmet. Nem tudom a címét, de nagyon félelmetesnek találtam. Felcseperedvén aztán jött a többi hasonló témájú mű, például a Farkas Jack Nicholsonnal, vagy az Egy amerikai farkas Párizsban. Most pedig itt a legújabb feldolgozás.
Nem félünk a farkastól
Sem az előbb említett két film, sem egyéb farkasemberes alkotások nem hagytak bennem mély nyomokat, ami a pszichés épségemet tekintve jó hír, a kérdéses filmek színvonalát tekintve viszont kevésbé. Így aztán nagy érdeklődéssel vártam a Benicio del Toro és Anthony Hopkins főszereplésével készült, fantáziadús címmel felvértezett The Wolfman című filmet (az eredetiség szerencsére a magyar fordításban sem veszett el).
Farkastörvények uralkodnak
A történet az 1800-as évek végén játszódik a szó szerint ködös Albionban. Amidőn egy vérfagyasztó, teliholdas éjszakán Blackmoor erdejében eltűnik a helyi földbirtokos fia, menyasszonya segítséget kér annak fivérétől. Lawrence Talbot jó ideje nem járt a szülői háznál, hogy a gyermekkorát beárnyékoló sötét titkoktól és traumáktól szabadulni próbáljon. Gwen hívására azonban hazatér, hogy részt vegyen a kutatásban. Sajnos már csak fivére szörnyű haláláról értesül, és hamarosan személyesen is megtapasztalja, hogy micsoda brutális és vérszomjas fenevad garázdálkodik a környéken.
Ember embernek farkasa
Hű indiai szolgájával remeteként élő, morózus apjával nem nagyon találja a hangot, és tovább nehezíti a helyzetét a Scotland Yardtól érkező detektív, aki kellemetlen kérdéseket tesz fel neki, emlékeztetve őt korábbi elmegyógyintézeti kezelésére. A borzalmas lényre vadászva saját sötét oldalával is szembesülnie kell, miközben védelmezni próbálja Gwent, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
A film egyértelmű erőssége a hátborzongató, vészjósló miliő, az erőteljes képi hatások megteremtése. A levelét hullatott repkénnyel benőtt, ódon kastély, a sejtelmes, ködös rengeteg, az Üvöltő szelekből ismert kopár fennsík, a nyomasztó hangulatú utcakép szürke házakkal - mind-mind azt ígéri, hogy itt most aztán meg lesz fagyasztva a vér az ereinkben.
Aki farkast kiált
Az ígéretesen induló sztori azonban sajnos végül nem tud megfelelni a várakozásoknak. A történetvezetés meglehetősen kiszámítható, némely szereplők jellemváltozása pedig hiteltelen. Benicio del Toro jó Lawrence Talbot szerepében, az apát játszó Anthony Hopkins-on viszont érződik, hogy nem tudja magát komolyan venni, különösen karakterének színeváltozása után. A Gwent alakító Emily Bluntról azt lehet elmondani, hogy jól néz ki a viktoriánus cuccokban, de egyértelműen testhez állóbb volt neki a trendi asszisztens Az ördög Pradát visel-ben.
A film egyik gyenge pontja sajnos éppen a farkasember megjelenítése, pedig Joe Johnston rendező vonzódik az állatfigurák vászonra viteléhez, hiszen az ő nevéhez fűződik a Jumanji és a Jurassic Park III. is. Az emberből vérfarkassá átalakulás folyamata élethű, ha lehet ilyet mondani egy fiktív történésre, a végeredmény azonban - annyi korábbi próbálkozással egyetemben - most sem sikerült igazán félelmetesre. A lény feje engem általában Csubakka és King Kong keresztezésére emlékeztetett. A ténykedése viszont nem éppen finomkodó, úgyhogy egy rendes vérfarkasos filmhez illően röpködnek a testrészek és ontódnak a belek. A film csúcspontjának szánt végső leszámolásban birokra kelő farkasemberek látványa azonban inkább mókás, mint félelmetes.
Kinek ajánljuk?
- Aki értékeli a félelmetes környezetet és a vérbő akciókat.
- Aki jobban szereti, ha a farkasember ódon, vidéki háttérben garázdálkodik, nem pedig egy modern nagyvárosban.
- Aki kedvelte Gollamot, mert itt is felbukkan egy hasonló küllemű lény.
Kinek nem?
- Aki nemcsak a véres jelenetek, hanem az izgalmas történetvezetés miatt is szeretne hátborzongatni.
- Aki nem érzi magát felkészültnek, hogy megpillantsa Anthony Hopkins szőrös mellkasát.
- Aki Hugo Weavinget (Abberline nyomozó) inkább Smith ügynökként szeretné megőrizni az emlékezetében, Abberline-ként pedig inkább Johnny Deppet dédelgeti a szívében (From Hell).
6,5/10
