Martin Scorsese együgyű ember. Kiemelkedő műveiben mindenütt a megváltás lehetőségét járja körül.
Az Aljas utcák Charlie-ja és a Taxisofőr Travise önjelölt messiás, a Dühöngő bika Jake LaMottája a megváltásért küzd, A pénz színe, a Casino, a Svindlerek és a Nagymenők hősei mind a megtehető legnagyobb tétben gondolkoznak. A Krisztus utolsó megkísértésének sajátos, ízetlen megváltásvíziójáról nem is beszélve.
Ha egy rendező ilyen állhatatosan ragaszkodik egy gondolathoz, még sikerületlen alkotásaiban sem tud szabadulni tőle. Márpedig a Viharsziget nem lesz az életmű megkerülhetetlen darabja. Az alkotói pályát négy évtizede megtermékenyítő gondolat itt egyszerű izgalommá silányul. Marad a Scorsesétől megszokott stílusbravúr, no és a műfaji fegyelem - amely akár imponáló is lehetne, csak ehhez be kellene csuknunk a szemünket, amikor a stáblistán a rendező tűnik fel. Hiába növeli ugyanis elvárásainkat a korábban klasszikusokat teremtő név.
A kevésbé mohó nézők persze elégedetten távoznak. A Viharsziget magabiztosan levezényelt thriller, rengeteg feszültséggel és titokzatossággal. 1954-ben járunk, két amerikai rendőrbíró, Teddy Daniels és társa érkezik az elmebeteg bűnözőknek fenntartott szanatóriumszigetre, látszólag azért, hogy egy szökött pácienst kézre kerítsenek. A náci haláltáborokat is megjárt, lidérces álmokkal küzdő Daniels valójában privát nyomozást folytat. Célja, hogy bebizonyítsa: a szigeten a német lágerekéhez és a szovjet gulágokéhoz hasonló emberlaboratórium működik.
Összeesküvés-elmélete aztán sok fordulaton és kijózanító pillanaton mérettetik meg: nem csak neki kell csalódnia.
