1830-at írunk. Egy hatalmas termetű alak vágtat végig Párizs egyik bűzös, mocskos sikátorán. Ahogy átvág az óbégató tömegen, emberek pattannak le izmos testéről, hollófekete varkocsa ében kígyóként tekereg utána, dúlt tekintetét csak veszedelmesebbé teszi a halántékára tetovált zöld gyík. Befordul az egyik kapun, fel a lépcsőn, majd feltépi az egyik ajtót, amely felett a tábla: Vidocq és Nimier Magánnyomozó Iroda. Az egyik asztal alól üveget, poharat vesz elő és eszeveszett tempóban inni kezd. Ő Nimier, éppen most hallotta társának, a zseniális detektívnek, Vidocq-nak halálhírét.
A legendás Vidocq egy rejtélyes ügyben nyomozott: egy tükörálarcos fantomlény tartja rettegésben a várost. Perverz gyilkosságok, félőrült meztelen szűzlányok a csatornákban, három előkelő polgárt villám sújt agyon megmagyarázhatatlan módon. Mindenki azt találgatja, ki lehet a titokzatos gyilkos, úgy tűnik Vidocq már egészen közel járt a rejtély megoldásához, a detektív a szálak felgöngyölítése közben a fantomot követve egy alkimista laboratóriumba jut, ahol összeverekszik a tükörálarcossal. A küzdelem hevében a fantom egy lángoló verembe löki Vidocq-ot, akinek utolsó kérésére megmutatja igazi arcát. Vidocq elborzadva hull a lángok közé. Az ádáz ábrázatú Nimier, Vidocq hű társa, Préah, az ál-ázsiai táncosnő, Vidocq kedvese nyomozásba kezd, vonakodva fogadják a fiatal újságíró, Étienne segítségét. Nem hiszik, amit a fiú állít, hogy ő Vidocq életrajzírója, de beveszik a csapatba.
A nyomozás szálai a titkos ópiumbarlangok, a bűn és a bűnös élvezetek, a rejtélyes alkímia homályos és titokzatos alvilágába vezetnek, a fantom vészjósló tükörálarca végig fölöttük lebeg. De a kör egyre szorosabb, szörnyű titkokról lebben fel a fátyol, még az is lehet, hogy Vidocq mégsem halt meg...
Francois Vidocq valós személy volt, 1775-ben született és 1857-ben halt meg, szép kort, 82 évet élt meg tehát. A korszak mitikus alakja, forradalmárból bűnöző lett, majd kényszermunkából megszökve a hírszerzés szolgálatába állt, a francia titkosszolgálat megreformálója volt, Honoré de Balzac róla mintázta Vautrin alakját. Az is igaz, hogy életét titkok és legendák övezték, de hát így vannak ezzel általában a híres titkosügynökök, munkaköri sajátosság, hogy úgy mondjam. Nos, hát ehhez mérten legendás színész formálja meg alakját. Az egyre elképesztőbb orrzattal rendelkező élő vörösbor-reklám Gérald Dépardieu örökbecsű alakja a francia filmnek, feledtetve összes korábbi alakítását, ő maga Vidocq. De mégsem miatta, és a többi hihetetlen figura miatt kell e filmet megnézni. Pontosabban éppen a hihetetlen figurák miatt kell ezt a filmet megnézni, de nem a színészi alakítások a fontosak ez esetben, hanem az a ritkán látható fantáziadús és látványos elképzelt világ az érdekes és hátborzongató, ahol e figurák léteznek.
A magát nemes egyszerűséggel Pitof-nak nevező rendező és csapata zseniális munkát végzett. Megvallom őszintén, fogalmam sincs, mit csinált korábban ez az ember, valószínűleg a reklám és videoklippek világából érkezett, de az is lehet, hogy művészileg igényes képregényeket alkotott, filmrendezőként eléggé komolyat tett most. A sztori ugyan nem túl, de épp eléggé bonyolult, amolyan misztikus-kosztümös kísértet-krimi, csak mint az ilyesmi képregényekben, a megalkotott látványvilág azonban minden képzeletet felülmúló. Valósággal tobzódik a nagylátószögű objektívvel felvett extrém beállításokban, őrült kameramozgásokban, meghökkentő premier plánokban és szédítő totálokban, megalkotva egy szörnyűséggel és rettegéssel teli misztikus világot, ami mellesleg a 170 évvel ezelőtti Párizs művészi látomása, ahol mintegy mellékesen elmeséli az ördögi detektív, Vidocq iszonytató pokoljárását. Ínyencfalat vájtszeműeknek, de azoknak is, akik lelkesedtek pl. Az elveszett gyermekek városáért, vagy a Hüvelyk Matyiért. Mármint a durvábbik változatért.
