Poénosnak szánt helyzetek, könnybe lábadt szemek, ködös és fájdalmas emlékképek: ez a film az érzelmekre apellál. Meg Ryan még elmegy, leginkább azért, mert jól áll az új frizurája (a stáblista szerint három fodrász munkálkodott rajta), de Lisa Kudrow a Jóbarátokból és Diane Keaton (rendezőként is) messze alulmúlja magát, ha ez egyáltalán lehetséges. A szenilis, haldokló apuka (Walther Matthau) körül forognak a meglepőnek egyáltalán nem mondható események. Öregesen adja ő a vén kujont, maga is csodálkozva a szájába adott gyenge szövegen.
Az elfoglalt testvérek jóformán csak telefonon érintkeznek, innen a cím, de amikor találkoznak, úgy visonganak, mint kisiskolások a lányöltözőben. A nagyobb hatás kedvéért káromkodnak is kicsit, majd, úgyszólván váratlanul, hisztérikus bőgésbe csapnak. Az se jobb, ha kibékülnek, mert akkor is visongnak, természetellenes jókedvet szimulálva dobálják egymást konyhai vackokkal. Közben elérzékenyülnek számtalanszor, és legalább tízszer suttogják el az amerikai varázsmondatot: "Én is szeretlek." Zálogául a tuti sikernek van baromi szőrös kutya meg kissé sorvadt lelkületű gyerek is, aki az anyján (és a nézőn) teszteli legújabb kunsztjait.
Egymásra találnak-e a testvérek, erősödik-e a családi kötelék az apa elvesztésével? A boldog vég amerikai találmány. Csalódásról szó sem lehet.
