Ridley Scott hamisítatlan hollywoodi szuperfilmmel lepi meg az érte a Szárnyas fejvadász meg a Thelma és Louise óta kitartóan lelkesedő nézőt. A Gladiátor a jó ideje taccsvonalon kívül került filmzsáner, az ókori Róma dicső korszakából vett akció-, izgalom-, látvány- és érzelemdús történelemi képeskönyvhöz nyúl vissza. Grandiózus csatajelenetek, életre-halálra menő gladiátorjátékok képeivel nyűgözi le a nézőt, nem spórolja ki a harcmezőn és az arénákban intézményesített mészárszék véres közelképeit, sem a köznapi kegyetlenségek rémségeit. Megadja a szemnek, ami a szemé, természetesen teljesen modern stílusban (sebaj, hogy a számítógépes látomások mosolyognivalóan játszanak el a technika csodájával), de ez a szuperprodukció mégis a lélek nagyságáról szóló ókori mese. A kivételesen erős lélek és jellem tulajdonosa Marcus Aurelius császár győztes hadvezére, Maximus, akit a dicsőség csúcsáról a testi-lelki szenvedések legmélyebb bugyrába taszít az ókori ármány és a modern lélektan, melynek tükrében az apja gyilkosaként apja császári örökébe lépő fiú a szeretetlenségtől és féltékenységtől hajtva kívánja bármi áron a rabszolgává és gladiátorrá lett Maximus halálát. A film a test és az értelem erejéhez a lélek erejével is megajándékozza Maximust, az idei Oscar-jelölt Russel Crowe (A bennfentes) szép skáláját játssza el a pozitív hős legrokonszenvesebb tulajdonságainak.
Nálunk érdekesen hangzó mondatok hangzanak el a nép kegyeit kereső cinikus uralkodástechnikákról, és olyan klasszikus színészarcokat is viszontláthatunk, mint Richard Harris, Oliver Reed, és a nem klasszikus, de a kíméletlen aljasságban kiemelkedő tirannus szerepében kitűnő Joaquin Phoenix.
