Epizódokból egész estés filmet akkor érdemes összeállítani, ha a vállalkozásban részt vevő rendezők "rokonlelkek", a különféle részek egységes stílusba simulnak - s ha a fejezeteket közös szemlélet, hangvétel, gondolati tartalom fűzi össze. (Más eset, amikor egy alkotó novellái elevenednek meg a vásznon, bár a követelmények akkor is érvényesek, csakhogy könnyebben teljesíthetőek.) Az ideális omnibusz - ez a műfaj elnevezése a szakmai zsargonban - nem lehet sokszólamú. A filmféleség mintadarabjait a különben is gyakran szövetkező olaszok és franciák készítették - szörnyetegekről, tündéri nőkről, a csábítás trükkjeiről, boccacciói helyzetekről. A filmes leporellók általában szórakoztató produktumok, könnyedek és ironikusak, poénekre hegyezettek és csipkelődőek. Elvileg természetesen analitikus igénnyel is lehet sóhajtásnyi idő alatt szólni valamiről, de hát az ilyesmi eléggé ritka. Legutóbb Tarr Bélának sikerült egy Titanic-parafrázisban, melyet nemzetközi rangú hírességek jegyeztek.
Nálunk nincs igazán jelentős hagyománya az epizódkultusznak. Igaz, nemrégiben jelent meg Sándor Pál, Makk Károly és Jancsó Miklós keserű körképe, a Szeressük egymást, gyerekek!, ám ez a szűk lehetőségekből sarjadt. Korábban inkább "szólisták" favorizálták a rövid lélegzetű történeteket. Az okok sejthetők. Nem, nem arról van szó, hogy a megosztott szakmában bárkinek is derogálna mellérendelő viszonyba keveredni a kollégáival. Más a magyarázat. A közönség nem igazán kedveli a villanásnyi játékokat, amelyeknek nincs igazi kifutásuk, sokkal népszerűbbek a hosszú menetek, késleltetett dramaturgiai csavarások. Hogy mennyire így áll a helyzet, személyes emlékkel bizonyíthatom. Valamikor a hatvanas években glosszát kanyarítottam, mert a Mokép sillabuszain (tájékoztató ismertetéseiben) a "Javaslat a propagandamunkához" rubrikában arra figyelmeztették a forgalmazókat: hallgassák el, hogy X. film epizódokból áll. Nem akármilyen következménye lett a jegyzetnek. Kidobták a kanapét: titkosították a reklámfogásokat.
A Váratlan halál előzményeit nem ismerem, azt azonban tudom, hogy mivel filmgyártásunk - egyáltalán nem váratlanul - agonizál, jórészt a kényszerűség sodorhatta egymás mellé Ácstól Zabóig a jelentkezőket. A lecke így szólhatott: azok "szállhattak be" egy-egy opusszal, akik megbékéltek a filléres költségvetéssel, s ilyen feltétel mellett is szívesen fantáziáltak a váratlan halálról. A névsort tanulmányozva örömmel konstatálhatjuk több nemzedék képviselőinek kézfogását: beérkezettek és fiatalok, ismert művészek és ismeretlen kezdők egyaránt megtalálhatók a szerzők között. Persze hullámzó eklektika hatja át a mintegy kétórás mozit. Itt aztán hiába kérnénk számon a klasszikus követelményeket - nem beszélhetünk egymásra épülő tételekről, összecsiszolt formai jegyekről, míves összhangzatról -, de ezt nem rosszallóan említem, engem csöppet sem zavar, s még azt is természetesnek találom, hogy meglehetősen nagyok a különbségek a válogatott (olykor morbid) halálnemekről szóló dolgozatokban. A szerény technikai lehetőségeket kiaknázó filmesek elbeszélései tulajdonképpen játékos skiccek, provokatív vázlatok, avantgárd kísérletek, melyekből azért - ez adja meg a tarka egyveleg értelmét - kirajzolódik feszültségekkel-izgalmakkal teli korunk körképe s a személyiség elbizonytalanodásának számos ismérve. Szomjas György adja meg az alaphangot a Falfúró 2. című betéttel, mellyel - ritka ez mifelénk - saját magát is parodizálja, pedig arról beszél, milyen nyomasztó a valóság. Szőke Andrásból megint ömlik a szó. Profán meséjében sötét a gúny és gazdag az élettapasztalat. Tetszik Ács Miklós Csáth Géza-verziója - fájdalmas kérdéssel a végén: miért hagyták elvetélni az ígéretes ötletet? Grunwalsky Ferenc a legtöbb "buli" részese, igazi éceszgéber, hozzájárulása a közös műhöz kiérlelt és mély értelmű (Az ablakok), mennyire gazdagok vagyunk, hogy hagyjuk őt parlagon "heverni"... Ezúttal - revideálva korábbi véleményemet - célratörőnek, pontosnak, meggyőzőnek éreztem Zabó Gábor módszerét (Why): másképpen kell nézni és olvasni őt, mint amihez hozzászoktunk. A kiforratlanság és utánérzések ellenére érdekesek az antológia más darabjai is.
A Váratlan halál mozikarrierje bizonnyal szerény lesz, a videohálózatban viszont sok érdeklődő hangolódhat a "roncsfilm"-parádé hullámhosszaira. Ebből a kócos és egyenetlen epizódsorozatból akár nagy formátumú alkotások is kinőhetnek.
