Ez a hét kétségkívül a folytatásoké, melyek, tudjuk jól, sosem a feltörő kreativitás, a szűnni nem akaró fantázia termékei, hanem egyszerű gazdasági számítás eredményei. Ami ennyire sikeres volt először, az hetven százalékban sikeres lehet másodszor is.
Minimum. Vagyis: kevés kockázat, majdhogynem garantálható bevétel. A kényelem találkozása a túlbuzgósággal, hiszen ilyenkor illik minél jobban kiszolgálni a visszatérő közönséget, többnyire a filmtörténet legkínosabb próbálkozásait adja.
A Szex és New York moziverziójának folytatása az utolsó cseppeket sajtolja ki a valamikor friss és szellemesen szabadszájú karakterekből a fáradtság látszata nélkül, míg a Streetdance angol és immár 3D-s verziója, az amerikai Streetdance történetét meséli el újra, megváltoztatva a neveket, a környezetet, és egynéhány mozdulatot. A folytatások és átírások között még a Nanny McPhee a legtisztességesebb.Már azért is,mert ez a folytatás csak félig folytatás. A 2005-ös Nanny McPhee forgatókönyvét Emma Thompson dolgozta át filmvászonra Christianna Brand regényéből, mely később trilógiává érett, a feltűnően népes Brown család viszontagságait feldolgozva. A folytatás viszont már nem ezt a fonalat követi, hanem egy teljesen új családdal és történettel rukkol elő Emma Thompson tollából, aki természetesen most is eljátssza a főszerepet.
A Nanny McPhee és a nagy bumm tehát egy Brand-regény Thompson-féle továbbgondolása, mely megőrzi a fő karaktert és az eredeti anyag szellemiségét, ám sokkal finomabb, kifejezőbb és elevenebb verziót hoz létre. Egyrészt odastilizálja a háttérbe a második világháborút (nem túl zavaróan, épp csak annyira, amennyit egy családi vígjáték elbír), másrészt alaposabban kidolgozza az alapkonfliktust (a tanya lehetséges elvesztése), és a két bérgyilkosnő beemelésével még össze is kacsint felnőtt nézőivel. A többit pedig elviszi a most is zseniális Emma Thompson és a bennünk élő mesebeli vágy, hogy ismét győzzön a jó és vesszen a rossz, legyen ez bármennyire naiv vagy épp giccses. Ám ez utóbbi szerencsére nem fenyegeti a filmet, még ha túlcsordulna is a moralizálás vagy a didaktikusság pohara, Thompson mindig szór egy kis humort a keverékbe (hogyan eshet egy bomba egy világvégi tanyára), hogy ne érezzük terhesnek a menetrend szerint érkező tanulságot.
Kedves, jó ritmusú, eleven film tehát a Nanny McPhee, mentes minden gügyögéstől, remek gyerekszereplőkkel, az anyaként meggyőzően teljesítő Maggie Gyllenhaallal, a zord katonatisztként remek Ralph Fiennesszel és a hazatérő apaként jobbára csak színfoltként jelenlévő Ewan McGregorral. Talán csak Rhys Ifans ripacskodása fárasztó kissé, de neki ez megbocsátható. Így egy újabb jó pontot jegyezhetünk fel a dadakultúrát felelevenítő, békebeli filmek mellé, valahová a Mary Poppins mellé. Bár, tegyük gyorsan hozzá, a göcsörtös bottal és rémes ábrázattal megjelenő Nanny McPhee renoméjának biztos nem tenne jót egy zenés belépő. Mintha rozsdás fazekakat ütnénk öszsze... Julie Andrews ebben, de csak ebben, egyelőre verhetetlennek bizonyul.
