Minden idők legszámítógépeseffektusosabb orosz filmje a jó és a rossz örök harca helyett váltottműszakos rendőrségük fantasy-szappanoperája. Az első (normális) filmes rendező kiművelten nyúlja Hollywoodot diszkrét káeurópai bájjal, metszőfogait azért még élesíteni kell.

Van abban valami félelmetes, amikor Quentin Tarantino keresztbe leszop valakit kokszbafagyott mosolyával, legalábbis megjegyzi az ember az eseménnyel társított film címét. Az Éjszakai őrség lehetett volna a Harcosok klubjába oltott Underworld, de a történet szálai nem simulnak annyira egymásba, mint amennyire sekély a mitológia, így főként technikai erődemonstráció lett az anyagból.

Kicsit Kontroll-szaga van a jelenségnek, amikor a közepesen egzotikus tájékról származó filmest addig dobálja a tengerentúli sajtó, amíg meg nem kapaszkodik a plafon repedéseiben, és indul az öngerjesztő sikerkampány. Bár az oroszok jóval fejlettebb technikával, több pénzből (4,2 millió dollár) és egy rendesen felhúzott regénnyel a hátuk mögött startoltak. A végeredmény, bár elég jó, nem indokolja, hogy ez minden idők legnagyobb kasszasikere Oroszországban.

Szomszédok vámpírokkal

Kétségkívül érdeme, hogy nincsenek benne posztkommunisták illetve saját leszívott zsírjukon hízlalt vállalkozók. De aki vérslagolós disztrojra számít a horror-fantasynak induló opusz első percei után, meglepetten tapasztalhatja, hogy a film látványos számítógépes effektekkel tűzdelt realista drámává változik, vámpírokkal.

A legenda szerint a Fény (alakváltók, jósok, villanyszerelők, hekkerek) és a Sötétség (vámpírok, boszorkányok, fodrászok, énekesnők) seregei valamikor réges-régen kiegyeztek döntetlenben, és azóta váltott műszakban felügyelik az egyensúlyt. A jóslat szerint azonban egyszer megjelenik a Hatalmas (kiválasztott, ki más), aki felborítja a kiizzadt egyensúlyt.

A forgatókönyv az eredeti besztszeller regény jelentősen lecsupaszított változata, cserébe viszont magában érthető. Hozzánk az amerikában újravágott változatot hozták, ami néhány, a sztorit belassító, felesleges mellékszállal rövidebb és felgyorsítva átpörgeti az oroszok szájhabzását fokozó animációkat, cserébe dúskál a Moszkva párhuzamos világát magyarázó flessbekkekben.

Hozott is, meg nem is

A történet két szálon suhan az étvágygerjesztő végkifejletig, aminek jó szappanoperához híven egyetlen célja, hogy a fogyasztó ugorjon már be a következő két részre is. Az Éjszakai őrség ugyanis egy trilógia bevezető része, így aztán, mire beindulna a hentelés, elvágják a zsinórt. A mitológia a megcsonkított alapanyag miatt nem tud kiteljesedni. Becsúsznak összefüggéstelennek tűnő jelenetek, kuszának látszó vágások és elharapott magyarázatok. Bár a kis híján kétórás film alatt nem unatkozik az ember, régen rossz, amikor visszaemlékezésekre kell támaszkodni, hogy követni lehessen a narratívát.

Akció egészen elvétve, talán két alkalommal villan fel, látványos, ámde funkciótlan számítógépes effektek annál többször. Még érezni a szagát, ahogy a stáb David Fincher ultraközeli animációsvenkjeire élvezett, csak itt minden különösebb funkcionalitás nélkük dobálóznak hasonlókkal (gyújtást adnak a teherkocsinak, becsengetnek egy lakásba, ráúsznak a Nokia-logóra). Ugyanilyen effektorgia tör ki az akciójelenetek helyén. A néző rögtön tudja, hogy itt egy látványos összecsapás lett volna, ha felvesznek egy harcművészeti koordinátort, ésvagy poénra veszik a dolgot, mikor felharsan a buta rockzene és minden belasul.

Komolykodó cinizmus

Azzal nincs semmi baj, hogy nem az akcióval akarja belopni magát a film a nézők szívébe, de kár, hogy igazából semmilyen kapaszkodót nem ad, mi szeretne lenni. A minimálakciók nem elég abszurdak, hogy röhögjünk rajtuk, a dráma nem elég feszes, hogy izguljunk, a cinikus beszólások ugyan a helyükön vannak, de nem elég érdesek, hogy szétcsavarják a műfajt vagy kizökkentsék a nézőt.

Legjobb példa erre a végkifejlet, amit természetesen nem írok le. Elég legyen annyi, hogy a történet két szálából a határozottabban építkező feszültségfokozó vonal különösebb csattanó nélkül egyszercsak elmúlik. Ennél jobb lehetőség ritkán adódik stílusparódiára, Timur Bekmambetov rendező azonban a belső mosolygásra esküszik.

A karekterek jópofák, de nincs köztük még egy Vágási Feri sem, akiért együtt izgulhatnánk, újraindul-e a számítógépe, vagy visszaváltják-e az üvegeit az Auchanban. Moszkva csillog-villog, neonban tapicskol, a kamera pedig fiatalosan izeg-mozog és élvezkedik, a hangulat mégis elakad valahol a művészi BMW-reklámok és a technikás amerikai fantasy-sorozatok (Buffy) szintjén.

Jó ez, na

Minden genyózás ellenére az Éjszakai őrség minden hájtek-, fantasy- és horror-rajongónak illetve blockbuster-kutatónak és sznobnak kötelező, hiszen egyébként minek ülnének be jövőre a vélhetően sokkal kiforrottabb második részre.