A svéd Engedj be! a legjobb vámpírfilm, amit valaha láttam, de megkockáztatom, hogy benne van a filmtörténet tíz legszebb szerelmes filmjében is.
A Hétköznapi mennyország, az Együtt és a legismertebb Lilja 4-ever bebizonyította, hogy a dánok mellett a (Bergman utáni) svéd mozira is nagyon érdemes odafigyelni. A hétköznapian egyszerű történetmesélés, már-már steril technikai megvalósítás, a tökéletes színészválasztások együttese olyan filmeket eredményez, mintha egy felsőbbrendű intelligenciával találkozott volna az ember.
Így van ez az Engedj be! című filmmel is, mivel a bulvárosan tini vámpír-horrornak nevezett Tomas Alfredson-mozi mentes minden unalomig ismert Drakula-sallangtól. Nincsenek benne perverz grófok, félelmetes kastélyok, mímelt ájulással kísért vérszívások, de mégcsak éjfélkor átváltozó tisztes polgárok sem.
A film főszereplője, Oskar (Kare Hedebrant) egy tizenkét éves, szőke fiúcska, akinek nyílt és okos szemei irritálják ostoba és erőszakos iskolatársait, ezért folyamatos rettegésben tölti az életét. A válogatott kínzásokról azonban nem számol be senkinek, mert tulajdonképpen nincs is kinek. A szülei elváltak, anyu folyton dolgozik, apu az alkoholizmussal küzd, és egyikük sem igazán foglalkozik a gyerekkel. Oskar szomszédjába egy nap viszont egy fura lány, Eli (Lina Leandersson) költözik egy idős férfival.
A magyar nézőknek jóleső módon egy Rubik-kocka hozza közel egymáshoz Oskart és Elit, akik kizárólag esténként találkoznak a lakótelepi házak között lévő sivár játszótéren. Eli úgy néz ki, mint egy hajléktalan, koszosak a körmei, szakadt ruhákban járt, haja csimbókokban lóg és furcsa szaga is van, ám Oskart ez egyáltalán nem zavarja.
Mert Eli az, aki végre meghallgatja, aki a jézusi magatartás helyett az ököllel való visszaütést javasolja, és aki titkon éjszaka besurran a szobájába és melléfekszik az ágyba. A két kiszolgáltatott gyerek félénk barátsága szinte észrevehetetlenül válik az első nagy szerelemmé, miközben kapcsolatukra éppenséggel nem jellemző az ártatlanság tisztasága.
Eliről ugyanis szépen lassan kiderül, hogy vámpír, a vele élő idős ember, Hakan (Per Ragnar) szerzi be neki a vért: kézitáskába pakolja a kést, a kábító gázt, a marmonkannát és megy ki az erdőbe mit sem sejtő sétálókat felhúzni a fára fejjel lefelé, hogy aztán elvágja a nyakukat. Aki eddig azt gondolta, hogy az Engedj be! amolyan szépelgő művészfilm, nagyon téved.
A mozi meglehetős naturalitással ábrázolja a gyilkosságokat, a nyaki vénából spriccelő vért, Eli átváltozásait. De egy valamiben eltér a megszokott horrorhagyományoktól: a vámpír itt nem bűnös, hanem áldozat, nem kedvtelésből él véren, vagy azért, mert így szeretné megőrizni a fiatalságát, hanem, mert másképp nem maradhatna életben.
Oskar azonban olyan természetességgel fogadja el ezt a tényt, mintha a lány mondjuk csak balkezes lenne. A feltétel nélküli szeretet, a kötődés utáni vágy ábrázolása miatt csak kicsit borzongunk meg azon az egyébként meglehetősen perverz jeleneten, ahogy a két fiatal éppen egy halálos vacsora után váltja az első csókot, vértől csöpögő szájjal.
Alfredson filmje éppen emiatt olyan különös, megkapó és felejthetetlen élmény. Olyan tisztán és világosan ábrázolja a szereplőket, olyan egyszerűen meséli el a történetet, hogy nem marad kérdésünk. A tökéletes műnek egyetlen aprócska hibája van csak, hogy az eredeti John Ajvide Lindqvist-regényből nem sikerült teljes mértékben átvennie az Eli nemiségére utaló részeket, pedig az a csavar különösen érdekessé teszi a szerelmi szálat. Ettől függetlenül az Engedj be! egyértelműen 10/10-et érdemel, és már a gondolat is szentségtörő, hogy hollywoodi remake-t csinálnak belőle.
