Két könyv, melynek tárgya a búcsú, a visszavonulás. Egy kritika- és egy versgyűjtemény, melyekben a szerző módszeresen kétségbe vonja az értelmét annak, amit csinál. Felszámolja önnön működésének eddigi mozgatórugóit, lebontja az alapokig a hosszú évek alatt felépített konstrukciót, és visszatér a kiindulópontra, hogy összegezze tapasztalatait. A visszavonulás mindkét esetben komoly egzisztenciális és szakmai konzekvenciákkal jár. - Keresztury Tibor párkritikája Keresztesi József és Zalán Tibor új köteteiről.
[img id=496679 instance=1 align=left img]Keresztesi József: Anabázis
Keresztesi József az egyik utolsó mohikánja annak a kritikai beszédmódnak, amely a ma tíz éve meghalt Balassa Péterhez köthető. Pontosabban: az utolsó mohikánja volt, hiszen az Anabázis címmel közreadott, viszonylag friss könyve arról szól, hogy a szerző leteszi a lantot, már ami a rendszeres kritikusi ténykedést illeti, és számos, ugyanerre jutott idősebb kollégájához – Beck Andráshoz, Szilasi Lászlóhoz, Takáts Józsefhez, Csuhai Istvánhoz, Gács Annához, Babarczy Eszterhez, Szilágyi Mártonhoz, e sorok szerzőjéhez és sokan másokhoz – hasonlóan az értekező- vagy épp a széppróza más vizeire evez át.
A kiválóan üzemelő Műút által közreadott könyv ugyanakkor az elsők között próbálja megfogalmazni ennek okait, s ez a legkevésbé sem tanulságok nélkül való.
Keresztesi üdítően elkerüli a mindnyájunkat fejbevágó, közhelyességével együtt is igaz érvek legsúlyosabbikát – azt, nevezetesen, hogy nincs értelme kritikát írni egy olyan közegben, melyben totálisan eltolódtak a hangsúlyok, ahol - kis túlzással - maga a mű, nemhogy a visszhangja sem érdekel senkit, s ahol a rendszeres műkritika önnön legutolsó tartalékait éppen most éli fel. Ahol lassan teljesen értelmét veszti, hogy valaki brutto tízezer forintért elolvas egy könyvet, s lehetőleg szakszerűen ír is róla, amit aztán pár emberen kívül senki nem olvas el.
Keresztesit szerencsére nem ez a vetület foglalkoztatja, melyben a kritikus – ez a szemüveges lúzer – egy kihalóban levő szakma (lásd még: lektor, korrektor, szénbányász, írógépműszerész) megroggyant képviselőjeként hősiesen tűri, hogy ujjal mutogatnak rá, hanem roppant szimpatikus, eléggé nem méltányolható módon önnön pozícióját teszteli meg, saját szakmai alapvetéseit vizsgálja fölül. És arra jut, hogy egyre kevésbé képes megfelelni az általa e könyv bevezető esszéjében felvázolt szerepnek.
Annak a kritikusi ideálnak, amit maga üdvösnek és követendőnek tart. Kivételes, orgazmus-közeli pillanat: valaki nem másokban, nem a közegben, a külső körülmények amúgy tényleg rettenetes mivoltában keresi és találja meg a meghátrálás okát, indokát, magyarázatát. A kritikus sorra veszi saját pozíciójának, önnön értelmezői gyakorlatának legfontosabb paramétereit, alapvető kritériumait, és arra jut, hogy hosszú távon nem tud megfelelni nekik.
A rendszeres, folyamatos figyelem, az ehhez szükséges ráérő idő, a minden felmerülő szempontot figyelembe vevő méltányosság, a kiismerhető véleményalkotás, s a kortárs magyar irodalom minden jelentős teljesítménye esetén a hangját hallató jelenlét megkerülhetetlensége az, ami ehhez az önreflexív megállapításhoz, döntéshez vezet.
Az önmaga által támasztott elvárások nyomán megképződő kritikusi eszmény megvalósíthatatlansága ugyanakkor egy kötetnyi kiváló kritikai szöveg révén prezentáltatik: a kudarc tehát megalkotott, teremtő, konstruktív módon lesz meggyőzően szemléletes, olvasmányos, szakszerű és élvezetes. Keresztesi József remek kritikák sorában mutatja be, hogy kritikát írni szerinte miért nem lehet – hogy számára miért tünik az egyetlen iránynak „a lassú visszavonulás", a finom elmozdulás az esszé kötetlenebb műfaja felé.
„Fogalmazzunk tehát visszafogottan" – fogalmaz a szerző Tóth Krisztina könyve kapcsán; KAF ürügyén pedig arról beszél, helyes, ha a feltétlen elismerés szavaival óvatosan bánik a kritikus. Ha eddig elhanyagolta recenzensi kötelességeit, miért épp ezen a ponton venne erőt rajta a filológusi buzgalom – csillantja meg Péterfy regénye kapcsán önkritikus szemléletét a szerző, hogy a kritika-vitában elhangzott állásfoglalásában a módszer tekintetében a „vidám eklektika," a szerep vonatkozásában pedig az „előzékeny elitizmus" mellett emeljen szót.
Tegyük hozzá mindehhez gyorsan, hogy alázat, empátia, élvezetes stílus, saját hang és finom humor – ahogy a klasszikus felemelt mutatóujj begörbülve vakarózásba megy át. Fogalmazzunk mi is visszafogottan: a kritikus Keresztesi József az irodalmi közbeszédből hiányozni fog. Ez a könyv ugyanakkor maradandó, hiteles és szép példája annak, hogy nemcsak létrehozni: valamit feladni, abbahagyni is csak munkával, szellemi erőfeszítések árán, az önreflexív szembenézés kíméletlen szigorával, nem pedig a széttárt kezű jammer oly népszerű sóhajtozó attitüdjével lehet. (Keresztesi József: Anabázis, Műút, 2013., 183 oldal, 1500 Ft.)
[img id=496678 instance=1 align=left img]Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya
Zalán Tibor tétjei és kérdései kevésbé szakmaiak. A mainstreamből jó ideje kívül rekedt költő évek óta a lét peremén billeg – aki nem tudta volna, annak a tavalyi Fáradt kadenciák (Kortárs, 2012) hozott erről nehezen feledhető, megrendítő üzenetet.
Egy mindennel leszámolt ember szerepében beszélt egy hang benne - zárt, rímes formákba szorítva-gyűrve-gyömöszölve a kétségbeesést. Olyan vidékről hozván hírt, amely mintha túl lenne már az életen. Az a könyv számomra a megkonstruált halál, a halálról szóló strukturált lírai beszéd nagy költői pillanata volt – súlyosan jelentős állomás nem csupán Zalán termékeny (és hullámzó) pályáján, hanem a kortárs magyar költészet egésze szempontjából is.
Ha ott a forma fegyelme még némi reményt nyújtott avval és azáltal, hogy a költő kézben tartja, uralja démonjait, az új kötet szerzőjének már ahhoz sincsen ereje és kedve, hogy akárcsak a látszat szintjén demonstrálja ezt. Az örök hullás, a gyönyörű pusztulás, „a mindent szétrontó szenvedély" lírája ez az élet és a halál határállomásán, az elmúlás eklektikus díszletei között.
A ciklusokba rendezett különböző verstípusok a Firkáktól az és néhány akvarell-kötet szögletes zárójeles verscímeit visszahozó Kései zsengékig húznak ki egy szerkezeti ívet, ám ennek különösebb szerepe és tétje már nincs. Mintha feladta volna a költő a szakmai ambíciók, a hitek és remények maradékát is – csupán arra figyel, hogy búcsúja tagolt, értelmes legyen.
A kései Petri, Baka és Sziveri tájéka ez, ahol Zalán lírai hőse magára hagyatva bolyong, egyszerre és egy időben számba véve a legfontosabb emlékeit, barátait, szeretteit, szerelmeit, és le is számolva velük. A könyv olyan nagy verseiben, mint az Ablakok végképp elenyésznek, lefoszlanak a költőről mindennemű pózok és modorok, s a záróciklus -- végső töredékek benyomását keltő - verseiben olyan pőrén és kiszolgáltatottan áll előttünk, mint ahogy megszületett, s mint akivel már csak a versei vannak jelen.
Az önsorsrontó férfibánat, a homokos síkra eljutott ember végső magánya, a véggel való szembenézés méltósága és a búcsúzás melankóliája a kötet versei által rémületes, megrendítő, helyenként sokkoló élményben részesíti az olvasót. Egy búcsúzó, a halálra készülő költő a szemünk előtt írja testamentumát.
(Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya, Palatinus, 2013., 2400 Ft. )
